Profilja: oknyomozó újságíró

Beszélgetés Bodoky Tamással

„…még ha lelőttek volna, akkor is nagy dolog, ehhez képest az, hogy kicsit átrendeződik az életem, szerintem nem nagy ár.” – hangzik egy igazán elhivatott oknyomozó újságíró szájából legutóbbi sikeres ügye kapcsán. Honnan ez a lelkesedés és meddig tart? Erről beszélgetünk a friss Pulitzer emlékdíjas tényfeltáróval.

Miután megszerezte a biotechnológus diplomáját és kíváncsiságától hajtva elkezdett újságírással foglalkozni már sejtette, hogy az oknyomozással akar foglalkozni, vagy ez csak később alakult így?

Nem, ez úgy történt, hogy akkor jelent meg az internet az országban, kezdett elterjedni és az egyetemen volt hozzáférés, ez engem nagyon izgatott és egyfolytában a weben lógtam majd elkezdtem ismeretterjesztő újságcikkeket írni az internetről, hogy mi az és mit lehet vele csinálni. Már ’94-től, az egyetem alatt külsőzgettem, de csak ’96-ban kezdtem a Magyar Narancsnál, ahol a Gépnarancs rovatba írtam, ami tudomány-technológia rovat volt és még ezzel párhuzamosan – mivel a Narancsból ugye nem lehetett megélni –, továbbra is külsőzgettem magazinoknak, színes újságoknak. Tehát tudományos technológiai ismeretterjesztésnek indult a történet.

Hogyan tért át a tényfeltárásra, a kezdeti technikai és tudományos témájú cikkek után?

Mikor az Internetto elindult, ami amúgy az Index elődje volt – szintén ’94-ben –, ott is voltam éjszakai hírszerkesztő, amerikai websiteokról kellett híreket fordítani. 1996-tól 2001-ig ez egy ilyen félig-meddig szabadúszós állapot volt, voltak egyéb megbízásaim is. De aztán egyrészt elegem lett a szabadúszásból, másrészt az Internettonál összevesztem Nyírő Andrással, aki a főszerkesztő volt, így leléptem és deklaráltam, hogy amíg ő a főszerkesztő, addig nem megyek vissza. 2000-ben elment és akkor hívtak engem újra, hogy akarok-e dolgozni – még ’99-ben alakult át a portál Indexszé. Így már oda mentem vissza 2001-ben tudományos technológiai rovatvezetőnek. Fél év után összebalhéztam a felelős szerkesztővel, háború volt, akkor Csepi Lajos rúgott ki, az Index aktuális vezérigazgatója. Utána pedig valahogy megfordult a széljárás mert a felelős szerkesztő repült, majd Csepi is távozott nemsokára. Így engem egy hét múlva körülbelül visszavettek, már nem rovatvezetőnek, hanem főszerkesztő-helyettesnek. 2006-ig tartott ez a állapot. Azért csak addig, mert közben nőtt a szerkesztőség és egy idő után azt vettem észre, hogy már nem írok cikkeket, már nem foglalkozom érdekes dolgokkal – mert én közben azért írtam már oknyomozó anyagokat.

Az első nagy oknyomozásom akkor volt, mikor a Fidesz-kormány bukása után mindenféle disznóságokat kiszivárogtattak róluk a szocik, ezeknek mentünk utána. Nagy cikk volt, nagy balhé is lett belőle, Baja Ferenc üvöltözött a telefonba, hogy kirúgat, kicsinál, beperel. Ha én belenyúlok egy sztoriba, ott előbb-utóbb balhé lesz. Közben azonban főszerkesztő-helyettes voltam, akinek számtalan lapmenedzselési feladata volt, amit igazából én is utáltam és az emberek is, mert szigorú voltam. Úgy éreztem, hogy ez nem nekem való és kértem, hogy rakjanak más beosztásba és akkor (2006-ban) alakult ki ez a főmunkatársság, amivel nagy sztorik jártak, ezeket én hoztam is, ugye a mai napig az Indexnek.

Úgy tűnik jól választott, mert az utóbbi években fellendült a tényfeltáró újságírás hazánkban, rácáfolva a vélekedésre, hogy ez egy következmények nélküli ország. Ön is úgy látja, hogy megnyílt a terep a leleplezésnek?

Szerintem ez csak egy divatos mondat, hogy következmények nélküli ország vagyunk. Valóban nagyon sokszor van olyan, hogy nincs következménye egy anyagnak, mert mondjuk leírod, hogy ki lopott egy milliárdot és nem történik vele semmi, a hatóságok nem csinálják azt, ami egy jogállamban ilyen eseteken a dolguk lenne. Viszont én azt gondolom, hogy még ilyenkor is van következménye, mert visszatartó ereje van. Tehát lehet, hogy az, aki éppen egy hasonlóra készül, látja, hogy könnyen kikerülhet a sajtóba. Ezért közvetetten mindenképp van haszna, társadalmi haszna, esetekben konkrét is, mint most ezzel a Balatonring történettel spóroltam az adófizetőknek alaphangon 35 milliárdot. Ez a Hungaroringhez hasonlóan egy pénz-szivattyú lett volna. Szerintem ez nagyon nagy dolog, még ha lelőttek volna, akkor is nagy dolog, ehhez képest az, hogy kicsit átrendeződik az életem, szerintem nem nagy ár.

Munkáját már több díjjal jutalmazták, legutóbb egy Pulitzer emlékdíjjal. Ennek ellenére jelenleg mégis veszélyben az állása. Nem gondolja, hogy az Indexnek ez a lépése[1] mégis azt bizonyítja, hogy az oknyomozásnak nincs igazi tere Magyarországon?

Oknyomozó riporternek lenni abból a szempontból mindenképp jó, hogy a közérdeket szolgálja.

És egyénileg is megéri? Önnek jó oknyomozó riporternek lenni?

Hát nekem jó, mert úgy látszik rendelkezem azzal a bizonyos lelki alkattal, ami ehhez kell, én ezt nagyon élvezem. Maguknak az újságok, akiknél megjelenik az oknyomozás, nem ilyen egyszerű, mert általában az oknyomozás – legalábbis Magyarországon a gazdasági, politikai összefonódások miatt – általában oda lyukad ki, hogy a hirdető azt mondja, hogy inkább hirdet csak ez ne legyen. Tehát megmozdulnak a gazdasági érdekek és ellehetetlenítik az tényfeltárást, a kereskedelmi kiadók nagy része pedig ennek semmilyen szinten nem áll ellen.

Akkor annyira mégsem ideálisak a körülmények.

Nem, és éppen ezért kell kipróbálni itthon is az Amerikában már működő non-profit modellt adományozókkal, szponzorokkal, ami azt jelenti, hogy nincsen rajta az a fajta gazdasági cenzúra, ami a kereskedelmi médiumoknál van. Ez úgy működik, hogy van egy alapítvány, az foglalkoztat oknyomozó újságírókat és a terméket felajánlják, hogy akármelyik médium ingyen közölheti ezt az eredményt és a jogi felelősséget átvállalják érte.

Mit tesz most, hogy az Index elfogadta a felmondását? Milyen lehetőségei vannak?

Ezt a non-profit dolgot szeretném megpróbálni Dénes Balázzsal, a TASZ elnökével, hogy működik-e Magyarországon, mert rengeteg példa van rá nyugaton, hogy ez egy életképes modell. Azt remélem, hogy záros határidőn belül nekünk is sikerülhet. Ha mégsem, akkor kitalálom, hogy melyik az az állásajánlat, ami megfelel – most azért kaptam néhányat –, ahol belemennek abba, amibe az Index nem ment bele, hogy a cikkeimet a hozzájárulásom nélkül nem lehet módosítani.

Előzetesen sem lehet, vagy úgy, ahogy most volt rá példa, miután már kikerült? Előzetesen sem lehet – főleg ilyen éles témában, amin rajta van a nevem –, az oknyomozásban minden egyes sort le kell egyeztetni a szerzővel, hiszen ő viszi a bőrét a vásárra. Én azt gondolom, hogy azért van Magyarországon néhány olyan újság, ahol ezt természetesnek veszik.

Már semmiképp sem tér vissza az eredeti szakmájához gondolom?

Hát ahhoz már nem tudnék, tizenöt év alatt abból már kiestem, viszont itt már vannak eredményeim.

Internetes újságban gondolkodik vagy nyomtatott sajtóban?

Csak internetesben, mert szerintem sokkal szabadabb, nagyobb a nyilvánossága és ebben dolgozom már tíz éve, ott voltam gyakorlatilag a hazai internetes sajtó születésénél. Tehát nekem „a háló” a hazai pálya.

Több helyen nyilatkozta, hogy Sávoly hatására sokan bátorodtak fel és küldenek sztorikat, ezeken is tovább lehet menni nem?

Igen, borzasztó sok anyagot kaptam, most cunami volt, ugye választási kampány is van, ilyenkor amúgy is csökkennek a gátlások. Szóval annyit kaptam, hogy egy évig élhetnék most belőlük – valószínűleg fogok is. Persze nem szabad készpénznek venni ezeket a kiszivárogtatásokat, de nekem az a tapasztalatom, hogy a nagyobbik része igaz.

Nem hagyja abba a már futó ügyek (Sávoly, Páty) felderítését sem?

Nem hagyom ennyiben, szerintem itt lesznek még fejlemények, csak keresnem kell egy olyan médiumot, ahol közlik.

Most már nem fenyegetik?

Most éppen nem fenyegetnek, mert rájöttek, hogy nincs eredménye. Voltam egy oknyomozó újságíró konferencián, balkáni, oroszországi meg ukrajnai újságíróknak tartották, ahova meghívtak engem egyedüli magyarként. Ezekben az országokban mindennapos, hogy az újságírókat bántják. Ott tanították, hogy kell viselkedni egy ilyen helyzetben. Ha megfenyegetnek, az a természetes pszichológiai reakció, hogy szégyellem, elhallgatom, csöndben maradok, nem mondom senkinek, de nekünk éppen az ellenkezőjét kell tennünk; minden fenyegetést kommunikálni kell minél nagyobb nyilvánosság felé. Tehát mikor engem elkezdtek fenyegetni, kiírtam a blogra, facebookra, mentem tv-műsorokba. Mert ez ad egy olyan védettséget, hogy onnantól kezdve ha velem történik valami, akkor visszakereshető, hogy milyen helyzetben voltam. Tehát a fenyegetést kommunikálni kell, ez egy alapszabály. Ennek visszatartó ereje van, és abba is maradtak egy idő után.

Nincs egy pont, amikor már azt mondaná, hogy nem éri meg a tények felderítése ezt az áldozatot? Tehát akár most az állása, vagy a családja, őket még nem fenyegették?

De igen, amikor az utcán jött utánam egy fekete kendővel eltakart arcú két méteres, bomberdzsekis ember, baseball sapkában, napszemüvegben, kesztyűben, akkor a két fiammal voltam és nem volt kellemes élmény. Nyilván az ember a családját próbálja nem kitenni ennek, de én azt gondolom, hogyha hagyom magam fenyegetni, ha fenyegethető vagyok, akkor fenyegetni is fognak, mert eredményre vezet. Ha viszont ellen tudok állni, ha azt látják, hogy ettől csak bedurvulok, akkor rájönnek, hogy nem érdemes csinálni mert igazából nem eredményes. Tehát én ezért választottam inkább az ellentámadást a legutóbbi ügyben is, ahol a legnagyobb erők mozdultak meg.

Az újságírás tanítása – amit csak most kezdett el – jelenthet esetleg alternatívát? Gondolkodom rajta, igen. Mert tanítani egyébként nagyon szeretek, nagyon jó élmény, főleg mikor kitaláltam, hogy az óráimon blogos iskolaújságot szerkesszünk, akkor éreztem, hogy ezt szívesen csinálom. Továbbá azt gondolom, hogy újságot írni úgy lehet megtanulni, ha újságírnak az emberek.