átjárhatatlan falakon dörömbölök már napok óta. sőt hetek, hónapok telnek el így. a tiszta, csúszós üveglaphoz simulva bámulom, hogy milyen odakint. kezemet átnyújtanám, de törékeny üvegfalam darabokra esne szét.

szilánkja mélyen bőrömbe hasítana, s lassan kibuggyanó vérem elöntene mindent, ami előttem van. így gyermeki csodálattal lesem önmagamtól elzárt világom. kiváncsiságom olykor-olykor mérhetetlen vágyat ébreszt szétzúzni fogságom, s dacos gyerekként üvöltök a túloldalra, hiszen úgy is meghallja valaki! örömöm hamar elszáll, hiszen válaszom - melyet annak hittem, nem érkezik. börtönömben visszhangzó kiáltásom cseng csupán fülemben...egy darabig. ezután a csend gyorsabban ül vállaimra, mint hogy feleszmélnék a fülzúgásból. vállaim megrántom, mintha nem érdekelne, de csendemet mintha rám szögezték volna, nem mozdul.

            kétségbeesetten zuhanok a földre, arcomat egészen a talajhoz nyomva. hallom a föld mély sóhajtását, érzem hogy magába szippantja minden erőmet. partra vetett halként vergődőm önmagamban. becsukom a szemem is, testem nem mozdul, visszafolytom lélegzetem. megszűnik tér és idő egy pillanatra, napok, s hetek telnek el így. aztán valami különös dolog történik: az üvegfalon át égető melegség és vakító fényesség áramlik be. egyre melegebb van idebent. szemem kinyitom, tekintetem az üveglapra szegezem, majd döbbenten fordulok hátra: a világ, melyről álmodoztam, végig a nyomomban volt. végre utolért.