Az individuum közössége 

Sokan a rendszerváltást úgy várták, mint magát a Messiást. Lezárul egy korszak, és jön majd valami merőben új, és más.  Azonban úgy tűnik, a rendszerváltással nem csupán egy sötét politikai korszak zárult le, hanem a tradíciókon alapuló, a családközpontú nevelést előtérbe helyező eszmerendszer is. A kérdés csupán annyi: jó –e ez nekünk, a társadalomnak? Jó –e, ha a gyermek már egészen kicsi korától olyan személyiségi jogokkal rendelkezik, mint a felnőttek? Jó –e, ha ennek kapcsán a tanárok az iskolában már szóban sem nagyon merik nevelni a gyerekeket, mert félnek a következményektől (azt hadd tegyem hozzá halkan, hogy a drága szülők természetesen a tanártól várják el azt, hogy helyettük nevelje meg a gyermeket). Összegezve: Jó –e, ha a gyermeknevelés minden radikális eszközét megvonják a nevelőktől?

Többen azt állítják, hogy most jogállamban élünk, és a fejlett nyugati (mintájú) társadalomban nincs szükség semmilyen tettlegességre a gyerekek körében.  Meg kell nekik adni a jólétet, minél tovább, és ennek következtében ők majd hasznos tagjai lesznek a társadalomnak. De kérdem én: apáink, akiket körmösökkel, pofonokkal, de mégis szeretettel neveltek anno, nem lettek hasznos tagjai a társadalomnak? Ha most visszatekintünk, vajon melyik generáció tűnik nekünk mentálisan egészségesebbnek: a mostani, vagy az előző? Elég, ha csak a mostanában egyes körökben oly divatos „emo” kultúrára gondolunk, vagy arra a lelki szegénységre, amit nap, mint nap tapasztalunk mindenhol.

 Vagy nézzük csak meg, hogy mennyire tart össze, hogy áll össze egy mai család. Az apa gürcöl egész nap, az anya szintúgy, a gyermek pedig kallódik. Vagy iszik, vagy cigizik, (vagy mindkettő), nincs otthon, és a vasárnapi ebédről sem tudja már, hogy micsoda, mert hetente kell megrendelnie egy gyorsétterem-láncból, mivel nincs otthon senki, aki főzzön. Egyedül van.  Félreértés ne essék, nem álszent akarok lenni, nyilván minden kornak megvannak a maga huncutságai, nem ez a baj, ez a normális. De amikor már ezek a huncutságok jelenséggé növik ki magukat, és egész iparágak nyerészkednek ebben a helyzetben és semmizik ki a lelkileg már így is a földbe tiport embereket, na az már baj.  

Számomra egyértelmű, hogy miért alakult mindez így: a kapitalizmus, a maga pénzéhsége végett egy olyan társadalmi „értékrendet” teremtett, ahol többé már nem létezik közösség: individuumok vannak, külön-külön álló emberek, akiknek a norma nem a családjuk értékrendjéből fakad, hanem a mindennapi trendekből.  Egy jól szervezett gépezet részei vagyunk, és amíg ez a gépezet kínálja a munkát, addig sajnos ez így is marad.

Az újraegyesítés folyamata véleményem szerint csakis az alapoktól lenne lehetséges. Azonban ez a mai rendszernek nem érdeke.

Lehet, hogy egy újabb rendszerváltozásra lenne szükségünk?