Korunkban tonnaszámra jelennek meg a hollywoodi álomgyár által kreált, reális vagy éppen szürreális világokat, karaktereket, sorsokat, valóságokat megjelenítő filmek, amik – bár egy részük valamennyire élvezhető – mégis minket, magyarokat nem igazán érintenek. Bár a rendszerváltás előtt is születtek – a cenzúra ellenére is -  kiemelkedő jelentőségű filmek (például A tanú), amik a szocialista rendszer gyengeségeit ábrázolták,  a rendszerváltás után – szerencsére – szintén részünk lehetett jó pár magyar vonatkozású film megtekintésében, elég ha csak a Moszkva térre, a Taxidermiára vagy a jelen korunk ábrázolása tekintetében a Valami Amerikára gondolnunk.

Az olyan filmek viszont, melyek látszólag két teljesen elkülönülő világot helyeznek egymás mellé, és így próbálják meg érzékeltetni a letűnt, kommunista rendszer sajátosságait, már tényleg ritkaságszámba mennek. Ebben rejlik a Fehér Tenyér különlegessége.

A film főszereplője Dongó Miklós a nyolcvanas évek szocialista Magyarországának szülötte. Láthatjuk, hogyan nő fel, hogyan éli mindennapjait otthon, szigorú, a testi fenyítés eszközével is aktívan élő szülei társaságában, hogyan tagozódik bele a kommunista „szürke” hétköznapokba, és nem utolsó sorban hogyan vészeli el azokat az éveket, melyeket edzője vasmarkában kell elviselnie, ugyanis tornásznak készül, célja, hogy híres lehessen. Ahogy haladunk az időben Mikivel, akit vérrel-verejtékkel küzd álmai beteljesítéséért, egy barbár világ tárul elénk. A film első fele a durvaságról, a kőkemény munkáról, a „keleti blokk” mentalitásáról szól.

Ahogy azonban haladunk előre a történetben, egy teljesen más világ tárul elénk, miután Miki kikerül Kanadába, hogy felnőtt fejjel egy ifjú „titánt” oktasson. Vele együtt csodálkozunk rá a nyugati országokra jellemző liberális gondolkodásra és nevelésre, amely nem tűri még az erőszak legcsekélyebb formáját sem. Mikinek teljesen újra kell gondolnia az életét ahhoz, hogy itt sikereket érjen el.

Véleményem szerint a film legütősebb pontját pontosan ez az éles váltás képezi, a készítőknek az első, közel háromnegyed órában annyira sikerül a nézőt bevonni a szocialista mindennapokba, hogy – bár ma már nem része mindennapjainknak az a durva bánásmód, amit a film bemutatott – magunk sem hisszük el, hogy ennyire különböző a két „világ”.

 Mégis, a filmnek ez a második része egyben az egyik leggyengébb pontja is. Miután eltávolodtunk Magyarországtól, kezd leülni a történet, már nem érezzük az atmoszférát annyira, mint az elején. Lehet, hogy pontosan amiatt, -  mint amit már írtam az elején - , hogy számunkra már kevésbé aktuális a történet, és bár együtt érzünk, létezünk Mikivel, ez nem elegendő ahhoz, hogy ugyanolyan szinten tartson bennünket, mint akkor, mikor láttuk, hogy itthon, akkor hogyan bántak vele. Elvégre, ez a történet mégis rólunk szól.

A másik legnagyobb fájdalmam a film követhetetlensége volt. Voltak olyan blokkok, amik nem voltak teljesen lezárva. Például, amikor Miki az orosz (ukrán?) cirkuszosok között leesik a gyűrűről. Nem derült ki, mi történt ezután, egy jó pár hónap (év) múlva folytatódott a történet, mikor ő már tökéletesen egészséges volt. Ettől persze még teljesen érthető a film, de néha úgy éreztem, nem mennek bele a részletekbe, ami azért nagy baj, mert pont a részletekben rejlik a film legnagyobb erőssége.

Mindezektől függetlenül mindenkinek ajánlom, hogy tekintse meg Hajdu Szabolcs alkotását, mert olyan mondanivalókkal fog találkozni, amelyek – köszönhetően a film különlegességnek – teljesen más oldaláról mutatják meg a két világot, mindenkinek a saját döntésére bízva, hogy melyiket tartja magához közelebb állónak.