A generációk közötti szakadék soha nem látott méreteket öltött, és a technika rohamos fejlődésével a helyzet egyre csak romlik. Évről-évre több ezer diplomás kerül a munkaerőpiacra, miközben a nyugdíjkorhatár már-már megélhetetlen szintig emelkedik.

Sok friss diplomás kerül középvezetői székbe, anélkül, hogy bármi fogalma lenne arról, tulajdonképpen mire vállalkozik. Az egyetemen a szakmát tanítják, hogy mit hogy kell csinálni, hogy a legjobban, leghasznosabban működjön, ám senki nem várja el, hogy megtanuljuk korának megfelelően kezelni majdani beosztottainkat. A probléma nem az, hogy együtt dolgozik a 22 és az 56 éves. A baj ott kezdődik, mikor nem tudják, kinek hol van a helye.

Az idősebb korosztály egy régi, más rendszerben kezdte az életet. Ha odafigyelünk, a mai napig hallhatjuk, hogy milyen volt az a biztonság. Akkor mindenkinek volt munkája, nem volt éhezés, nem volt félnivaló. A szamárlétra egyszerű, érthető alapokon működött. Ma jön a rengeteg „zöldfülű” diplomás, beül a kényelmes irodájába, és egy papírnak köszönhetően máris főnök lesz. Mindent jobban tud, mindent meg akar változtatni, ami évek óta tökéletesen működik. A maga kis huszonévnyi élettapasztalatával azt hiszi, ő találta fel a spanyol viaszt. Professzorokról áradozik, akik a katedrán álltak egész életükben, soha még a gyakorlatban nem próbálták ki, hogyan is működik az ő kis elméletük. Valami ilyesmit láthat, érezhet ma az a korosztály, mely a pályán dolgozik húsz-harminc vagy annál is több éve. Valljuk be, valahol igazuk van. Olyasmit akarunk rájuk kényszeríteni, ami nekünk természetes, de nekik cseppet sem az. A mobiltelefon, a számítógép, az internet mind olyasmi, ami megkönnyítheti ugyan a munkát, de használatuk iszonyatosan bonyolult.

Ahelyett, hogy ezt átlátnánk, mi fiatalok, türelmetlenek vagyunk. Látom a kortársaimat, amikor elkerülnek egy-egy céghez, megkapják a vezetői pozíciót, ami nekik „alanyi jogon” jár, míg a 30 éve ott dolgozó egy centit sem lépett előrébb. Sajnos a mai fiatalok számára annyira evidens, hogy ők vezetésre születtek, hogy fel sem merül bennük, hogy nehéz lehet a beosztottnak egy nála jóval fiatalabb, tapasztalatlanabb újonc sokszor logikátlannak tűnő dolgait teljesíteni. Hiszen a kor nem érdem, hanem állapot. Ettől még, úgy gondolom, hogy a kort igenis tisztelni kell.

El kell ismerni, nem az idősebbek a hibásak. Hiszen sokszor meg sem próbálunk úgy tenni, mintha érdekelne, mit éreznek. Ezúton üzenem minden diplomásnak, egy jó vezető jó pedagógus, jó pszichológus és jó kommunikátor is egyben! Nem baj, ha tudjuk, vagy legalábbis tudni véljük, hogy a mi módszerünk hatékonyabb. De ismerjük el mások munkáját, és lassan kezdjünk a változáshoz. Nagy előny, ha az idősebb beosztottak nem kételkednek vezetési képességeinkben és hozzáértésünkben. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha közelebb hozzuk egymáshoz a generációkat. Nekünk kell lépnünk, tudatosan építkeznünk, elismernünk mások munkáját és értékeit. Nem várhatjuk el, hogy mindenki azonnal megértse, hogy miért kell sok mindent másképp csinálni. Egy dolog, hogy megtanították nekünk, hogy a szakmánkban hogy dolgozzunk tökéletesen és hatékonyan. De nem várhatjuk el, hogy első munkahelyünkön úgy tiszteljenek minket, ahogyan mi tiszteltük egyetemi oktatóinkat. A tiszteletet ki kell érdemelni!

Ha mindezt megtesszük, ha lassan de biztosan építkezünk, cserébe kérhetünk valamit. Csupán annyit, hogy az ember legyen akárhány éves, soha ne felejtse el, hogy ő is volt fiatal. Kérhetünk türelmet, megértést. Elnéző mosolyt. Azt hiszem, ide illő örök igazság: "Húsz-egynéhány évesen az ember hajlamos azt hinni, hogy mindenkinél okosabb. Harminc fölött csupán remélheted, hogy mások nálad is hülyébbek."