Bizonyára nem írok túl nagy újdonságot, ha azt mondom: a magyarországi felsőoktatás - szerintem - igazságtalan. Írásom keretén belül én most arra vállalkozom, hogy saját szemszögemből – hiszen nincs lehetőségem egyszerre részt venni az összes egyetem és főiskola összes képzésén – tárjam fel azokat a problémákat, melyek főként a költségtérítéses képzésben vannak jelen, de szó esik olyan kérdésekről is, melyekről biztos forrásokból tudom, hogy máshol is előfordulnak, ezáltal minden felsőoktatásban részt vevő (esetleg volt-, vagy leendő) hallgatót érinthetnek.
Én – ahogy az már sejthető volt - költségtérítéses képzésben veszek részt, és meg kell, hogy mondjam: csalódtam. Csalódtam az egész felsőoktatásban. Kezdeném azzal, amit már említettem is feljebb: a költségtérítéses képzéssel. Nálunk még – a többi intézményhez mérve – nem olyan vészes a költségtérítés összege: a kommunikáció szakon harmadévben száznyolcvan ezer forint. Érdekesebb azonban, hogy ezért a pénzért mit is kapunk cserébe. Jóformán semmit, az „alap” oktatáson kívül. Rendben van, ezt még úgy-ahogy lenyeli az ember. Azonban azt, hogy a kurzus végeztével, a kapott oklevéllel szinte semmit nem tud kezdeni úgy, hogy a drága nebuló (vagy a szülei) kifizettek több mint egymillió forintot összesen (hangsúlyozom: jó esetben), már bajosabb elfogadni. Tulajdonképpen tehát arról van szó, hogy aki költségtérítéses, szépen, részletekben veszi meg a „diplomáját”, amivel aztán vagy tud valamit kezdeni, vagy nem. Főleg akkor nem, ha egy olyan intézményből került ki, ami nem az ELTE vagy a Corvinus valamely szaka.
Ekkor azonban óhatatlanul felmerül a kérdés: miért van az, hogy aki nem valamely patinás egyetemen végez, esélye nincs a boldogulásra a baráti, évfolyamtársi kapcsolatai hasznosítása nélkül? Miért van akkor annyi egyetem és főiskola, ha nem tudják biztosítani a tanulás utáni munka feltételeit? Persze itt most nem arról beszélek, hogy a hallgatónak az „ölébe hulljon” a munka tanulmányai elvégzése után, azt azonban úgy hiszem, elvárhatjuk (főleg mi, költségtérítésesek), hogy legalább a feltételek adottak legyenek ahhoz, hogy eséllyel induljon valaki egy állásinterjún „csupán” a diplomája által.
Evezzünk át egy kicsit más vizekre. Nem tudom, miért, vagy hogyan, de az „akinek van pénze a költségtérítést kifizetni, biztos dúsgazdag” sztereotípia a mai napig uralkodik minden egyetemen és főiskolán. Ezt senki nem mondja ki, de tisztán érezhető. Például miért nem kaphat valaki ösztöndíjat azért, mert „költséges”? Mert ha már van pénze ezt kifizetni, akkor már csak jól mehet a sora? Miért? És az a család, aki havi százötven ezer forintból él meg, és mindenét beleöli abba, hogy a gyermeke tanulhasson? Őszintén, nem adna meg minden ember, minden család mindent a gyermekének, hogy azt tanulhassa, amit szeretne? Még akkor is, ha addig csak kenyéren és vízen élnek? Miért kell így diszkriminálni a szegényebb sorú családokat csupán csak azért, mert gyermekük pár ponttal lemaradt az állami helyről? Aki nem tehetős és nem lángész, esélye nincs egy értékelhető diploma megszerzéséhez? Valljuk be, ez diszkrimináció. Elég rendesen.
Persze, így is meg lehet oldani, mondhatnák az „okosok”, hiszen ott van a Diákhitel és a szociális támogatás, amivel a taníttatás problémája orvosolható. Akkor nézzük csak meg, hogyan is működik ez a gyakorlatban.
Pisti a szüleivel (vagy nélkülük) elsétál a Diákhitel Központba, felveszi a diákhitelt, amivel vígan leteszi a diplomát. Igen ám, de mikor kínkeservesen megszerzi első munkáját, fizetheti vissza az egészet, kamatostul. Persze, ez így lenne korrekt. De. Mondanom sem kell, ha a képzési díj egészét vette fel, féléves részletekben, akkor ezt az összeget körülbelül tíz évig törlesztheti. Vagy több ideig, intézménytől függően. A kérdés az, hogy hogyan fog majd mondjuk házat venni, hitelre, mert ugye nyilván nincs egy összegben az embernek pénze arra, hogy egy házat, vagy lakást megvegyen. Nyilván felvesz még egy kölcsönt. Tehát huszonöt-harminc éves korára már két hitelt fizethet vissza kamatostul, mindezt azért, mert tanulni szeretett volna, és egy független élet lehetősége lebegett a szeme előtt. Úgy érzem, ez nem egy nagyravágyó törekvés, nem egy Ferrarit kért, hanem egy tisztességes életet. Amihez minden embernek joga lenne. Papíron.
Mint ahogy a szociális segély is csak papíron állja meg a helyét, és csak nagyon szélsőséges esetben. Édesapám iskolaigazgató, édesanyám rokkantnyugdíjas (egy súlyos betegség miatt százalékolták le). Apám csak a saját keresetéből tartja fönn az egész családot, és mi nem kapunk szociális támogatást, mert az ő havi jövedelme meghaladja a keretet. Tehát mi most gazdagok vagyunk? Papíron biztosan.
Papíron például át lehetne kerülni költségtérítésről állami képzésre is. Vagy nem. Ez is csak papíron ilyen biztos. Egyik költségtérítéses évfolyamtársam ki akarta próbálni, mennyi is az esélye annak, hogy átveszik költségesről államira. Öt egészes átlaga lett az adott szemeszterben. Irtózatosan sokat gürizett érte, mert a családja nehezen tudja előteremteni a pénzt az iskolára. Szemeszter végén aztán írt egy kérvényt, majd benyújtotta a Tanulmányi Osztálynak a leckekönyve másolatával együtt. Következő szemeszter elején (!) kapott egy levelet, melyben sajnálattal értesítették, hogy nem került át államira. Na most akkor hogy is megy ez? Még az is lutri, hogy átkerülsz –e akkor, ha színjelesre vizsgázol? Ha egyáltalán átkerülsz, ugye. De ha nem ment el valaki a suliból, vagy nem került át – egészen véletlenül – költségtérítés képzésre, erre nincs lehetőség. És azért valljuk be: kommunikáció szakon igen kicsiny az esélye annak, hogy valaki lecsúszik a „költséges zónába”. De hát kérem, papíron ott van a lehetőség… E mögé végül is mindig el lehet bújni.
Meggyőződésem, hogy ezt a „káoszt” úgy lehetne áthidalni a legeredményesebben, ha a költségtérítést a teljesítmény függvényében határoznák meg. Tehát ha sokkal árnyaltabb lenne a jelenlegi rendszer. Például teszem azt: ha három egész alatt van az átlagod, akkor kifizeted a teljes összeget (180 ezer forint), a fölött négy egészig mondjuk 100 ezret, és négy egész fölött pedig 50 ezret. Szeretném leszögezni: én nem azt mondom, hogy ne fizessen senki semmit, de jóval motiváltabb lenne mindenki, ha a költségtérítés mértékét újragondolnák. Vajon mindez csak nekem jutott eszembe eddig? Szerintem nem. Szinte biztosra veszem, hogy ez a rendszer sosem fog megvalósulni, hiszen az iskola nem érdekelt benne. „Minél jobb teljesítmény, annál kevesebb pénz? Ugyan már, kérem. Ebben hol a haszon?” – mondhatnák ők. Hát, igen. De akkor most kinek is akarunk jót?
Ha sikerülne egy olyan oktatási rendszert teremteni, melyben az állam egy kicsit nagyobb részt vállalna a felsőoktatás támogatásában azért, hogy jól képzett, ambiciózusabb fiatalok kerülhessenek ki az iskolából, valamint ha a felsőoktatási intézmények nem pénzintézetek lennének, biztosra veszem, hogy mindenki – családok, tanárok egyaránt – boldogabban néznének a jövőre, hiszen a következő nemzedék a tudását és erejét nem a felvett hitelek és az ezzel járó problémák kalkulálásába fektetné, hanem egy eredményesebb világ építésébe.
És az nem csak papíron létezne.
