Azért akárki akármit mond, nekem hiányozni fog az egyetemünk. Tudom, pont én beszélek, aki egy korábbi posztomban éppen a magyar felsőoktatás "szépségeiről" beszéltem, de azért tényleg. Itt ülök, magányosan, a jövőmön töprengve és arra gondolok: jövőre - ha minden jól megy -, soha nem fogom látni azokat az arcokat, akikkel végignyomtuk az eddigi három évet. Sőt, még a tanárokat sem. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom összeszedni a Károli által adott szép élményeimet, mert úgy gondolom nem csak rossz dolgok értek minket itt.

Kinek ne jutna eszébe például Lázár Tanár Úr vidám arca, mikor éppen - kicsit Pató Pál urasan - az "eeeeeee... Mester.... Ráérünk arra még"-gel, vagy egy pár jó szóval képes volt szívünkbe egy kis boldogságot csempészni. Vagy mondjuk Bozsonyi Tanár Úrra, mikor azzal a helyes kis akcentusával magyarázta minden órán a statisztika, a közvélemény-, és a médiakutatás rejtelmeit, némi aktuálpolitikával és humorral fűszerezve...

Vagy itt van Dombrádi Tanár Úr, akinek nem lehetett semmi újat mondani, hiszen mindent kívülről-belülről vágott, és mindenkit "kollégájának" tekintett, persze némi irónia társaságában. 

De ami talán a legnagyobb, iskolánk falain belül tapasztalható kuriózum: a légkör. Lehet, hogy most pár ember intenzív homlokráncolgatás közepette olvassa tovább eme gondolatokat, mégis, ki merem jelenteni: a Károlinál családiasabb hangulatú egyetem - szerintem - nem sok van kishazánkban. Bárkihez odamehetsz, ha segítségre van szükséged - na jó, azért nem teljesen..Tudjukkihez mondjuk nem ajánlatos -, bárkivel beszélgethetsz... Nincsenek 300 fős előadók, ami által teljesen személytelenné válik az előadások zöme... Nem sok egyetem mondhatja mindezt el magáról, azt hiszem.

Szerettem itt lenni. Befejezés helyett csupán csak ennyi...