Igaz, hogy már teljesen elavult a középiskolai rutinunk. A reggel 8-tól délután 4-ig iskolában ülés. A borzalmas feleltetések, röpdolgozatok, szivatások, becsengetések, 10 kemény perces szünetek. De bizonyára mindenkinek vannak emlékképei a jóról is. Sőt én mondhatom azt, hogy megérte ezt a sok negatív dolgok megélni, ahhoz, hogy egy jól összeszokott társaságot kapjak cserébe. A mai napig az osztály magjával beszélek és találkozok is. Sajnos ezt itt nem tudom elképzelni… Ez lehet, hogy az én hibám, bár ha egyszer sikerült egy jó társaságot iskolában magam köré vonzani, itt akkor most miért nem? Összetett dolog ez, hisz itt alig voltak normális óráink együtt az első két évben, de ez hagyján! Alig voltak közös programjaink, jóformán egy sem volt… Kivéve a beülős helyeket, ahol a maximum létszám is csak három fő volt. Ezt az egészet baromira sajnálom. Mert a jól beharangozott úgynevezett „egyetemi évek”-re mondják azt, hogy mennyire állat király lesz. (Lehet csak az amcsi filmekben), de ezt mondták, és én is ezt vártam. Ehelyett mi megy? Nem, hogy csak dumálgassunk vagy akármi, hanem még nem is köszönünk egymásnak. Hát ezt köszi! Szóval azért történnek vicces dolgok, ami egyenlő a kiábrándulással ebben a helyzetben. Klikkesedések vannak az tény, mindenhol vannak. De ennyire, és ilyen módon? Általában úgy klikkesedik az ember, hogy azokat hagyja ki a bandából, akikről tudja, hogy nincs egy hullámhosszon. De nálunk félreértés ne essék. Nem is adtunk egymásnak esélyt, hogy megismerjük a másikat. Mert egyesek nem szeretik felismerni a másikat még az iskola területén sem. Nevetséges. Én nem is bonyolítom tovább magamban a gondolatokat. Már többször feltettem a kérdést, hogy miért így alakultak a dolgok, hogy jóformán a többséget nem is ismerjük. De hát ez egy ilyen három év volt.