„… Saját természetünknél fogva bíráljuk a körülöttünk lévő embereket. De mi történik abban az esetben, ha tulajdon életünket vesszük górcső alá? Fájdalmas lehet a visszatekintés, s látni azt, mit teszünk – és még szívszorítóbb tud lenni a felismerés: Eszünk ágában sincs befejezni…” (Cherry, 2010.)

         Mindannyiunk kapta már magát azon, hogy hirtelen ítéletet hozott egy számára alig ismert emberről. Ezek a vélemények általában az adott személy negatív tulajdonságaira hajaznak. Beletartozik a magyar mentalitásba ez a „viselkedésforma” – más szemszögből így én sem tudom vizsgálni a témát…

…Legtöbbször a külső alapján ítélünk. Mindenkinek más az adott pl. öltözködési norma, amihez mérten kiválasztja a számára szimpatikus, vagy ignorálja a kevésbé vonzó egyedeket. Személy szerint én legszívesebben pont ahhoz megyek oda elsőnek – és azonnal tudom, hogy biztosan jó ember –, aki az átlagos normáktól eltérően, úgymond különc módon ruházkodik. A jól megszokott, a divatba beasszimilálódott kortársak sokkal több negatívumot viselhetnek magukban, mint az előbb említettek. Sokaknál egy-egy ruhadarab rejtőzködési eszköz a világ elől. (Jelképes világnak tekinthető az, ha nem vagyunk oda mindenáron azért – hogy a metrón az arcunkba essenek az emberek”). Mindig is ellene voltam azoknak a próbálkozásoknak, amikor valakit a megválasztott ruhadarabjai miatt képesek csak a legtöbben kritizálni. Ilyen esetben semmilyen más ésszerű érvet nem tud a másik ellen felhozni az ember. Számomra elképesztő, hogy csoporttársaktól hallom: Egyes órákon még mindig van olyan, aki ezen a szinten mozog, és pitiáner megjegyzéseket tesz a másikra. Úgy gondolom az óvodát, réges-régen elhagytuk. A visszatérés minden bizonnyal egy megkérdőjelezhető formula lehetne…

         Ha közelebbről ismerjük a barátainkat, akár családtagjainkat – alkalmunk nyílik részletesebb ok-okozati összefüggések felállítására. Nem viseljük el sikereiket (szintén tipikus magyar szokás), érthetetlennek fogjuk fel kudarcukat, s ha fordítva ugyanezt a reakciót kapjuk – nem értjük, hogyan reflektálhat így ránk az – akit mi is előzőleg leírtunk. „Semmi sem megtévesztőbb, mint egy mosoly – s ezt senki sem tudja jobban, mint azok, akik mögé rejtőznek. Néhányan udvariasan így figyelmeztetik az ellenségeiket. Akadnak olyanok is, akik vidám arcukat felvéve tartják vissza könnyeiket. Míg mások ostoba grimaszokat vágnak, hogy elrejtsék félelmüket…” (Cherry, 2008.) Az iménti idézést azért tartom fontosnak, mert az itt leírtak, olyan kommunikációs jelek – amelyeket maga az ember öntudatlanul használ. Minden egyes mosoly mást jelent, éppen ezért értek egyet teljes mértékben az íróval, aki több példát is megemlít azok használatára. Legfelfedezhetőbb közülük az, amikor erőltetett formában ránevetünk egyik ismerősünkre. Az a meglepő, hogy adott személy – aki alkalmazza – abban fel sem merül a ténye annak, hogy esetlegesen a másik azt pont az igazi értelemben fogja felfogni. Nem találtam meg még a magyarázatott arra, hogy vajon miért érdeke valakinek elhitetni veled, hogy kedvel – miközben a holtellenkezője az igazság. Vannak esetleges opciók (pl. szüksége van rád valamiért, gyenge jellem – hogy a véleményét a szemedbe mondja…stb.). A pozitív oldalt is megemlítve, ez jó módszer lehet a konfliktusok elkerülésére is, olyan szempontból, hogy teljes mértékben kizárjuk a másikat, s minimál szintre vesszük vele a verbális érintkezést.

Visszatérve az első idézésemre… Mire is utalhat az, hogy saját természetünknél fogva? Pont azt a két legfontosabb részt említettem meg, amelyek a saját természetünkből fakadhatnak: ilyen esetben – a nem ismertség (öltözködés), s az ismertség (a mosolyra kihegyezve). Ezeket sugározzuk a külvilág felé. A szerző (Cherry) számomra legszimpatikusabb vélekedése az, hogy mi történik, ha ezeket az ítélkező-hálókat befelé kezdjük el vetíteni. Hamar rájövünk, hogy a legtöbb esetben pont azt utáljuk a másikban, amivel a magunk portáján sem vagyunk biztos ponton elrendezve. Mégis folytatjuk az ítélkezést, mert lételemünk: Elítéljük másban, de belsőnkben kibékülünk vele ~ mi megtehetjük, a másik nem.

Zárásként: Lázár Imre tanár úr említette meg egyik óráján, hogy: A múlt egy idegen ország. Érdemes lenne eldönteni, melyikkel járunk jobban: Ha képesek vagyunk visszatekinteni, avagy sem…