Megkaptad a levelet. Felvettek. És végre először belépsz a Reviczky utcáról az egyetem kicsi, de barátságosnak látszó épületébe. Az ajtó súlya talán hatalmasnak tűnik. Odabent talán zavarba hoznak az idegen, szűkülő-táguló folyosók, az akárhova vezető lépcsősorok, az új arcok, új hangok…

És még időd sincs helyet keresni, már beletaszítanak a károlis bölcsészhallgató mindennapjainak sodrába. Sorbanállás a tanulmányi osztályon, a titkárságon, a büfé előtt; kötelező és ajánlott olvasmányok és tematikák végtelennek tűnő terhe. A ki, mit, mikor, hol, miért és hogyan zavarában telik legalábbis az első heted.

Idővel aztán belejössz a rutinba. Az arcok, hangok, folyosók és lépcsők ismerőssé válnak. Talán még úgy is érzed, ide tartozol. A bejárati ajtó súlya valójában nem változik ugyan, de könnyebbnek tűnik. Ami a követelmények terhét illeti, nos, az ember megtanul szelektálni. A sorbanállást is van lehetőség gyakorolni, akár a büfénél, akár órák előtt a jobb helyekért.

Telnek a rövidebb-hosszabb hetek, mindenki egyre fáradtabb lesz. Végül eljön a vizsgaidőszak. Az éjszakázások és könyvek felett eltöltött órák – vagy épp ezek hiánya – talán meghozzák gyümölcsüket. Ha más nem, marad a puskázás. De végül véget ér az első félév. Kiszusszanhatsz, kicsit hátba veregetheted magad. És aztán…

Aztán mindjárt kezdődik az egész elölről.

De legalább ezúttal talán már nem kezded egyedül.