Az ablakon túl még alig pirkadt. A hajnal sem vette komolyan magát, csak próbálkozott, fakította az éjszaka sötétjét. Még az első villamosok is pihentek, fél óra volt az indulásig. Odakint egyvalaki szorgoskodott. A tavasz. A hajnali csöndbe néha belevegyült egy árván, s szinte lopakodva elhúzó autó. Majd az első, szinte bátortalan madár szólalt meg az ablak melletti fán. Több se kellett, rákezdett a hajnali szimfonikus zenekar.
Kissé bágyadtan ültem az ablak alatt. A vizsgaidőszak közeledte olykor lebénítja az érzékeket, s a reggeli enyőke az éjszakázás után hamar jelentkezik. A madárdal nemigen jutott el hozzám. Az ég mintha megelégelte volna – talán a madárdalt, talán az érdektelenségemet – záport zúdított a földre. Kávé nélkül frissültem fel, szinte másodpercek alatt. Kellemes, hűvös, tiszta, még szmogmentes levegő árasztotta el a szobát. Szinte éreztem, ahogyan újraindul a vérkeringésem. Meghallottam a madárdalt. Maguknak énekelnek, s másokat gyönyörködtetnek vele.
Az idei tavasz, a korábbi évekhez hasonlóan elképesztően, szomorúan rövid volt. Csak a hajnali vagy a késő esti órákban érezhető még, hogy nálunk bizony négy évszak van. A kettő közötti nappali hőség a nyarat idézi. Az a változatos, jó hatású, élénkítő, színes, kellemes évszak, melyet tavasz névvel illetünk; az az átmenet, mely felkészíti lelkünket a nyár szépségére, fokozatosan, de már-már szinte biztosan illan el.
Jellegzetes tavasz-illatot évek óta nem érezni, csak hajnalban. A fővárosban, ha az égre néz az ember, még a csillagokat is alig-alig látni.
Talán ez az oka, talán más, de az elmúlt néhány tavasz, köztük az idei is, nem a megújulást, sokkal inkább mindig valaminek a végét jelenti számomra. Vagy bátrabb leszek, s azt mondom, számunkra. Mintha felborulna az élet rendje, mintha ilyenkor nem a kezdetet hirdetné a folytonos körforgás, évek óta már, hogy ez az időszak leginkább párkapcsolati-, de sok egyéb gond, probléma időszaka is. A madarak párkereső csicsergését hallgatva fájdalommal gondolok az emberre.
Arra az emberre, aki a legfejlettebb, s legcivilizáltabb, aki magát csúcsragadozónak tartja, s aki dacol a természettel. Azokra, akik képesek egy ilyen gyönyörű évszakban, az újjászületés pezsgésében elhagyni társukat. Azokra, akik magukba roskadva virrasztanak át éjszakákat. A nagyvárosokban nem látni a csillagokat, s csak elvétve hallani madárdalt. A reggeli eső frissessége a betondzsungelek ablakain nem visz be egyebet, csupán némi felkavart port. A tavasz illata nem győzheti a szmogot. A kocsik, buszok zajától, az aluljárók bűzétől, az emberek érdektelenségétől kiűzetett a tavasz. Itt van még ugyan, s olykor próbálkozik, de az evolúció csúcsán rá sem hederítünk.
Éppen ezért nem tudjuk, hogy azt a piciny nyomást, valahol a mellkas tájékán, nem a cigi okozza, hanem a magány. Hogy nem azért vagyunk kedvetlenek, mert esik, hanem azért, mert nincs kivel bőrig áznunk. Hogy nem ok nélkül nézünk fel az éjszakai égre, hanem azért, hogy amit ott látunk, megoszthassuk valakivel.
Szánalmas nagyságunkba kapaszkodva elhisszük, hogy ez ember az egyetlen állat, mely bírja egyedül, sokáig, s annál is tovább. Tudni véljük, hogy a „szingli-kultusz” a legjobb dolog a világon, s különben is, „nincs nő, nincs sírás”. Akarjuk, hogy mindenki lássa, megy ez nekünk egyedül is. S közben az internetes közösségi oldalakon, mindenki otthonról, egyedül írogat, kétségbeesetten, már-már azt ordítva: „vegyél végre észre, fogd meg a kezem!”.
Május van. Itt járt a tavasz. De arrébb ültünk. Nehogy elüssön...
