Mi magyarok lépten-nyomon hangot adunk annak az elméletnek, miszerint egy külföldi, a „magyar lét” áthatolhatatlan aurájától távol nevelkedett kívülálló sosem értheti meg teljesen ezt a sajátos, paprika ízű mentalitást. A politikát meg pláne. Pedig, ha jobban megfigyeljük, ez utóbbi annyira logikus, hogy nyugodt szívvel írhatnánk rá képletet is akár. A magyar történelem egy véget nem érő mókuskerékben ismétli önmagát, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a legutóbbi választások jobboldali sikere. Mintha az ország elméletbeli merevlemeze húszévente kisülne, hogy aztán újratölthessen a rendszer.

Vannak a pofátlanságnak olyan fokai, amiért már nem büntetés, hanem őszinte csodálat jár…így bátran mondhatjuk, hogy a korrupció-toleráns szocialista vezetés bravúros nyolc éves zsonglőrködést mutatott be a magyar kormány élén. De senki sem dobálhat örökké tányérokat a levegőbe anélkül, hogy előbb vagy utóbb le ne esne néhány. Amit feldobtak, az össze is tört mind, edények híján pedig a konzervatívok asztalára kaparták át a maradékot. Persze a kiszivárogtatott öszödi beszéd sem sokat emelt a baloldal népszerűségi indexén. Mert ki szereti az őszinteséget a politikában…Akár valódi, akár színlelt, bántja a fülünket, mert nem ehhez vagyunk szokva.

Kérdés, hogy mi jön ezután. A szkeptikusok azt kántálják, hogy meg sem állunk majd egy legalább húsz éven át tartó egypártrendszerig, de mi, többiek csak megvonjuk a vállunkat. Láttunk már ilyet azelőtt. Nem számít, de ha lehet, szóljon valaki az utolsó demokratának, aki kimegy a szobából, hogy kapcsolja le a villanyt.