A kortárs amerikai film igen kevés jelentős művészt prezentál (ahogy általában az egész amerikai filmgyártás nem befolyásolta komolyabban a világ filmművészetét, eredeti, nagyformátumú alkotó, akit korszakalkotónak lehet tekinteni, nos ilyen a tengerentúlon nem sok volt, személy szerint két nevet említenék – meg az őskorból Griffith-t – Kubrick és Welles, ők viszont vitán felül géniuszok voltak, más kérdés, de nem elhanyagolható, hogy mindketten európai szellemiségű alkotók voltak, akik pályájuk jelentős részét a mi kontinensünkön töltötték). Egy-két meghatározó rendezője azért akad Amerikában, ha az öregebbeket most mellőzzük, akkor a Jim Jarmusch, a Coen fivérek és esetleg Tarantino nevét említhetnénk, illetve Paul Thomas Andersonét, aki azonban még torzó, üstökösszerű karrierje nem biztos, hogy beteljesedik, egy remekművet azért már mindenképp készített. Egy névről hallgattam, ugyan ő is már az idősebb generációhoz sorolandó, de jelenleg is aktív (bár esetében ez a kijelentés némiképp problematikus) és az utóbbi 15 évben két komoly teljesítmény fűződik a nevéhez. Mielőtt elkezdenénk körbejárni írásunk valódi tárgyát, időzzünk el egy kicsit hősünk még lezáratlan életműve felett.

Terrence Malick filozófiából doktorált és filozófus is akart lenni. Talán meghallotta, amit a nagy Lacan mondott, tudniillik, hogy a filozófia egyetlen útja mára a filmkészítés lett. Akárhogy is, Malick rendező lett, 1973-ban készítette első filmjét, a Sivár vidéket, ami komoly siker volt a kritikusok körében, magam is a legjobb első filmek közé sorolom. Öt évvel később mutatják be második – most tárgyalandó – filmjét, a Mennyei napokat. Itt már Malick a filmkészítéshez átlagostól merőben eltérő attitűdje is megnyilvánul: rekord ideig, két évig vágja művét. A Mennyei napok után zseninek kiáltják ki és itt következik a merőben szokatlan fordulat: Malick eltűnik! Húsz évig nem kerül ki a kezei közül új alkotás, erről a két évtizedről nem igazán tudni semmit, elméletek persze vannak: Malick texasi farmján hódolt a zen buddhizmusnak; azték őseit kutatta Bécsben; borbélynak állt és így tovább, ami biztos: filmmel komolyabban nem foglalkozott (pletykálják, hogy szkript doktorként ténykedett, ez elképzelhető). Ezerkilencszáznyolcvannyolcas visszatérése nem okoz csalódást: Az őrület határán az egyik legnagyszerűbb (és legtökéletlenebb) háborús film, a magnum opus elkészült. A filmet hét Oscar díjra jelölik, természetesen egyet sem nyer. Hét év telik el és Malick újabb filmmel jelentkezik: Az új világ a jól ismert Pocahontas történet malick-i tálalásban, a film némiképp megosztja a kritikusokat (a nézőket nem érdekli), én azok közé tartozom, aki elismeri ugyan a film hibáit, mégis páratlan élményként éli meg.

Térjünk a tárgyra: a Mennyei napok a XX. század elején játszódik, valamikor Amerika hadballépése előtt. Három ember sorsát követhetjük nyomon: Billét, a nyughatatlan természetű munkásét, Abby-ét, aki Bill szerelme, de mindenkinek azt hazudják, hogy testvérek (hogy elkerüljék a felesleges feszültséget), és Lindáét, aki Bill igazi húga, egyben a történet elmesélője. Hőseink Chicagoból indulnak Délre, egy texasi farmon vállalnak munkát. A farm tulajdonosa egy haldokló férfi, aki szerelmes lesz Abbey-be, Bill és Abby pedig megpróbálják csőbe húzni, a lány hozzámegy a férfihoz azzal a reménnyel, hogy egy év múlva hatalmas vagyonnal távozhatnak. Az ember tervez, Isten végez: a terv nem úgy alakul, ahogy ki volt gondolva…

A Mennyei napok rendkívül érdekes és korántsem egyértelmű. Vizuálisan felejthetetlen alkotás, habozás nélkül kijelenthetjük: minden idők egyik legszebben fényképezett filmjéről van szó! Malick tündérmesei hangulatot teremt (nagy segítség ebben Saint-Saëns elbűvölő szerzeménye, ami a film egyik főtémája illetve Morricone eredeti filmzenéje), ami kontrasztot jelent a szocialista-realista témával szemben: egyáltalán: mintha a táj különálló szereplő lenne, mintha az elíziumi mezőkön járnánk, csak itt az elkárhozottak árnyai élnek. Gyönyörű a világunk, egyetlen kellemetlenség rondítja el: az emberek.

Malick mint a nagy alkotók, külön világ, példátlanul koherens, összefüggő az életmű, hiába a nagy időbéli távolság, így amit ezen művére mondunk, az lényegében helytálló az összes filmjére. A narráció használata (első két filmjében még invenciózus, ironizáló, a másik kettőben sajnos többnyire didaktikus és felesleges), a történetet belengő végzetszerűség, a biblikus távlatok, a melankólia, és az érzés, hogy valami fontos végérvényesen elveszett. A legfontosabbat utoljára hagytam: a természet. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a jelenkori filmművészet horizontján – talán Kiarostami-t leszámítva – senki nem veheti fel a versenyt Malickkel, ha a természet filmezéséről van szó, egyszerűen éteri, filmjeit látva kérdés nélkül elhinném, hogy a Mester panteista.

Spoiler!

Beszéljünk konkrétabban a Mennyei napokról. A narrátor tehát Linda, aki körülbelül 13-14 éves lehet, így nem sokat ért meg a felnőttek világából, cselekedeteikből, mi az ő szemszögéből látunk mindent, így a szerelmi háromszög nem hat ránk emocionálisan, a karakterek távol maradnak. A sáskajárás letaglózó, a tragédia univerzális távlatokat kap, úgy sejtjük: nem ennek a négy embernek az egyéni sorsa a fontos. A Mennyei napok értelmezésénél folyton falakba ütközünk: a munkásokat kizsigerelik, agyon hajszolják, mégsem kerül közel hozzánk egy sem. A farmer, aki meggazdagszik mások munkáján, talán a legszimpatikusabb szereplő a filmben, szánandó és jó szándékú. Aztán persze, ahogy az lenni szokott: minden rosszra fordul, az érzelmek súlyos cselekedetekre ragadtatják hőseinket. A természet pusztítása, gyilkosság, a lélek elhervadása, mindezt látja és kommentálja kis hősünk, Linda, végül lehetséges, hogy róla szól a Mennyei napok, az utolsó tíz perc kegyetlenül cinikus narrációja azt sugallja, hogy valami fontos megint elveszett.

Terrence Malick filmjei nem tökéletesek, de egytől-egyig megkerülhetetlen alkotások, amik meditatív hangulatukkal és poétikus képeikkel maradandó értékeknek bizonyultak. Az új műre pedig nem is kell sokat várni már: Tree of Life, Brad Pitt és Sean Penn szereplésével. Szóval körülbelül fél év és komoly esemény várható az egyetemes filmtörténetben.