Már több mint két évtizede annak, hogy leomlott a fal. Éljen, mondhatnánk és mondjuk, ha már mondani illik. Ezalatt a húsz év alatt pedig folytattuk a határbontást. Képletesen és ténylegesen. Folytattuk? Ez kissé talán túlzás. Folytatódott. Most pedig úgy állunk itt a nagy magyar pusztában, mint a marhák. Természetesen szürkemarhák. Csakis.

Nincs sehol egy határ, egy kerítés. Elvileg mehetünk bármerre, elkószálhatunk, legfeljebb éhen döglünk vagy széttépnek a farkasok. Tudom, azt mondják, már nincs nálunk egy sem szabadon, de ne üljenek fel ezeknek a híreszteléseknek. E-farkasaink vannak. E, mint ezek marhára éhesek.

Persze, mondhatnánk, hogy ott a pásztor, az megvéd. De ne felejtsük el, hogy a pásztor is ugyanolyan marha, mint mi, csak botot adtunk a kezébe – vagy tömtünk a szájába a képzavar elkerülése végett – de ettől még ugyanolyan marha marad, mint mi, még ha ezt hajlamos is elfelejteni.

Ilyen a ridegtartás, mondhatnánk. Nem is az akolba akarok visszamenni, még ha a miénk is volt a legvidámabb. De unom, hogy sehol egy kerítés, ami megvéd. Ami behatárol. Aminek neki lehet rohanni. Amit ki lehet dönteni. Még ha sokan sunyin mögé bújnának, ravaszul átbújnának alatta, hasztalan döngetnénk és oktalan döntenénk ki. Mégis kell egy kerítés, mert hiába hajtanak át minket újabb és újabb kapukon – amit persze először évekig csak nyálcsorgatva bámulunk, mert hát mégiscsak új az kapu, mi meg igencsak borjú-korúak vagyunk ebben a demokratikus pusztaságban – ha mögötte ugyanaz a puszta fogad minket. 

Építkeznünk kell. De hogyan, ha egyszer marhák vagyunk és kezünk nincs? A fejünket kell használni, de ezúttal nem öklelésre, nem bontásra, hanem gondolkodásra, felhúzni pár eszmeien szép kerítést.