Ne vegyek egy évig új ruhákat? Ne járjak el a barátaimmal? Naná, hogy dehogynem, hirdeti a Telenor néhány belvárosi plakáton. Itt vannak a telefonakciók, szinte ingyen hajítják utánad a legmodernebb készülékeket. Szóval telefon, ruha, szórakozás megoldva.
De mi van a tandíjjal? Mi van, ha egyetemisták vagyunk és (most kihagynám a miérteket) fizetős képzésben veszünk részt? A szülőknek nincs félretett pénze, a diákhitelünk törlesztését meg állítólag a majdani gyerekeink sem fogják tudni befejezni. De mi ugyebár tudásra szomjazó fiatalság vagyunk, úgyhogy semmiképpen nem kívánunk felhagyni az iskolával. Így marad a munka. Teljesen kézen fekvő dolog, és még a szülők is kipótolják a fizetést a tandíjhoz, ha látják az igyekezetet. Viszont a probléma még itt nincs megoldva, mert amikor úgy érezzük, hogy minden rendben akkor jönnek az iskolai bajok. Hiányzások a gyakorlati órákról, elmaradt beadandó dolgozatok és a veszély, hogy nem tudjuk teljesíteni a félévet. De ez csak azért van, mert dolgozunk. És azért dolgozunk, hogy iskolába járhassunk. Erre mondják, hogy ördögi kör, nem?
Fogalmam sincs, hogy igaza van-e a tanárnak, amikor a maximálás hiányzás átlépése után, munka ide vagy oda, azt mondja, hogy a tantárgyat így nem lehet teljesíteni. És azt sem tudom, hogy jogos-e, ha egy diák a munkájára hivatkozván nem jelenik meg az órákon, amíg mások rendszeresen bejárnak.
Lehetne kevesebb a tandíj, lehetne több a támogatás, meg a fizetés is lehetne több. De nem lesz. Legalábbis egyik napról a másikra biztos, hogy nem.
Így részünkről marad a magyarázkodás és a sok ígéret, hogy mindent bepótolunk. A tanároknak megmarad a rosszalló pillantása, amikor fáradt arcunkra tekintenek (már amikor bent vagyunk órán) és marad a megértés, fejingatások közepette való aláírás a leckekönyvünkbe és persze maradnak azok a tanárok is, akiket utálunk, mert igazságtalannak tartjuk őket. De szerintem semmi sem csak fekete és fehér. Bár úgy lenne. Sokkal könnyebb lenne az élet...
