Szóval el kellene kerülnöm, hogy ne óda legyen ez az írás, óda Pest-Budához. Ezt nagyvonalúan nem fogom elkerülni, a cím kötelez. Emlékszem mikor ezerkilencszázkilencvenkilenc november huszonhetedikén, délelőtt a Ferenciek terén, a Jégbüfé nagy ablakán bámultam ki, néztem az embereket, az erőtlen hópelyheket, amik a járdán egyből elolvadtak. Arra is emlékszem mire gondoltam akkor. Arra, hogy olyan ez a város nekem, mint Woody Allennek New York. Nem, ezt később gondoltam, viszont már akkor is azt éreztem, hogy máshol nem tudnék élni. Még később már azt, hogy Joyce és Dublin, én és Pest (ahogy Dublin nem Pest, én sem vagyok Joyce, őszinte sajnálatomra). Vethet akárhova a sors, én Pesten leszek. Gyűlölöm persze, rühellem, köpködöm, megvetettem lakótársaimat, megvetettem mocskukat, korlátoltságukat, szégyellem magam helyettük is. Ebben a város nem hibás, mégis szeretve gyűlölöm Pestet is, ahogy a benne lakókat is. Imádom Bécs utcáit, a Hundertwasser házat, a Dunát, a sachert, Schönbrunnt is, legjobban szeretem a szürke falakat, tereket, megint a Dunát, a szecessziós lámpaoszlopokat, ezek az én tájaim. Lehet, hogy nem is Bécsben vagyunk, megint és mindig Pesten. Imádom Barcelonát, főleg Gaudi miatt, látni a Sagrada Famíliát, látni a Güell parkot, ezek földöntúli élmények. Imádom, mert egy utcasarka nem volt, ami Pestre emlékeztetett volna, így jelent meg előttem ismét. Pestiségem dögvészként fertőzte meg emlékeim és döntéseim. Visszakerültél hát Budára, vissza, én ugyan nem ott születtem, mint a drága Géza, de csoda volt, kétségkívül csoda. Ott volt a Tabán, éjszaka, főleg éjszaka, mikor néztük a Kifulladásigot, én hülye elaludtam rajta, utána beülni, azaz ki, mert kerthelység, nézni a Dunát, a hidat, ezüstös éj, de nem is erről akartam beszélni. A többi szétfolyik. Pest-Buda eltűnt életterei, Krúdy kiskocsmái már csak az írásaiban élnek, szeretem a városrendezés során eltüsszentett tereket, hiátusként ejtem ki őket. Szerettem azzal a budai lánnyal járni, csak buszozni a várhoz, ott még vannak macskakövek, amiket megint máshol, a Hungárián átkoztam, a lelket is kirázta az emberből. A lány arra kért, költözzünk össze Budán, mit mondhattam volna: kisszívem nekem Buda csak így, Pest felöl nézve csoda és egyébként is: Pest így megy úgy, szóval nagy rakás ökörséget. Hogy ő erre mit felelhetett? Számos lehetőség közül ő azt felelte, hogy izéljem föl Pestet az izémbe és úgy általában menjek a jó francba, ami nálam egyenlő Pesttel. Én erre előzékenyen tájékoztattam, hogy (egykori) leendő gyermekeink nagyanyja még egy tojásrántottát sem tud összeütni, és ez a családban örökletes, a budaiak meg felőlem meg is pukkadhatnak. Ennyiben maradtunk. Én egyébként is jobban kedveltem Hűvösvölgyet, ahol gyermekkorom sok szép és kevésbé szép napját tölthettem, ahol játék pisztolyommal önfeledten lövöldöztem abban a varázsos kertben, meg Óbudát, ahol a buszmegálló és a történelmi romok kényelmesen megférnek. Pest legalábbis a világ közepe. Erre mondta már említett budai lány, hogyha te pécsi lennél, akkor Pécsről gondolnád ugyanezt. Hát kérlek, univerzumok végtelen sokaságából bizonyára van olyan is, ahol Pest nem is létezik és van olyan is, ahol én egy cintányért csapkodó majom vagyok, akinek intellektuális érdeklődését kielégítően leköti egy életre saját tükörképe, de ebben az univerzumban az én szülőfalum Pest, ami mellesleg a világ közepe. Szerencsére a világnak rengeteg közepe van, mást ne mondjak, csak az van neki, a világ közepe Buenos Aires, Kiskunfélegyháza, Lübeck, Athén és sorolhatnám tovább. A költővel szólva: Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent; nekem e tájék jelent mindent. Ezerkilencszázkilencvenkilenc november huszonhetedikén, délelőtt a Ferenciek terén, a Jégbüfé nagy ablakán bámulok ki, nem gondolok még arra, hogy nagyjából tizenegy évvel később megírom, ahogy nézek ki a Jégbüfé ablakán, ki tudja honnan tör elő – Madeleine sütemény nem volt –, látom magam előtt hatéves önmagamat, épp fejjel lefelé lógatnak, és hopp, igen, épp most tört be a fejem, a padlón elszórt matchboxok (később autóbalesetként hivatkozom az esetre) és a felelőtlen, tyúkeszű nőszemély eredménye; jól esően gondolok a fejemen lévő hegre, a rohadó avarra, a kopasz fákra, a csikorgó villamosokra, a csuklós buszok kékes koszlott magányára, az aszfalt sokasodó repedéseire, a csillagtalan pesti éjszakákra, a hógolyócsatákra, a budapesti lányokra, a tavaszi derűre és búra, a nyáréji harminc fokokra, a pestiesen megbolondult madarak túlkorai csicsergésére, az egész felfordult világrendre. Megelégedettséggel, jóllakottan és porcukros inggel lépek ki a Jégbüfé ajtaján, két szó tolul fel bennem: minden megvan.