Ébredezem.  Mindig olyan nehéz. Lassan 23 éve nem tudom megszokni... A félhomályban próbálom nyitogatni a szemem és arra gondolni nincs itt semmi vakító fény... olyan nehéz. Az egyenletes szuszogás még mindig betölti a szobát. Mindig ilyenkor kell kikászálódni az ágyból, mikor legmelegebb a takaró, legédesebb az álom, leginkább hivogat egy másik test melege. Így a legnehezebb, amikor valaki még aludhat. Melletted. És Ő nem kel. De neked fel kell kelni. Átfut az agyamon, hogy adjak egy puszit, de hát olyan édesen alszik, kár lenne felébreszteni. Macskaléptekkel kiosonok a fürdőbe. Két fogkefén kívül mindenből egy van. Egy közös. Az ágy, a takaró, az asztal, a munkánk, a hobbink, az életünk, a barátaink... Felesleges azon gondolkodni meddig tart majd. Nem indulhatunk úgy neki a napunknak, hogy jajj, vajon más lányra nézett? Amíg tart addig éljük meg minden pillanatát. Mondjuk ki amit igazán gondolunk, ne ámítsuk magunkat. Az ajtóból még visszapillantok. Mijáka cica és macskaallergiás (!) Kristóf összebújva alszanak. Szerintem szeret...