A Magyar  Virtuális Enciklopédia szerint a „szingli – egyedülálló nő vagy férfi, aki tudatosan úgy alakítja az életét, hogy huzamosan nem fér bele se társ, se család. Jellemzően városi, képzett, jó anyagi helyzetben lévő, fogyasztásorientált, húszas-harmincas-negyvenes éveikben járó emberek, akik csak alkalmi kapcsolatokat tartanak fenn. Ez az életvitel elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban és Nyugat-Európában vált egy réteg esetében mintaértékűvé. ... A 20. század második felében vált a single 'egyes, egyetlen, egyedüli, egyszeri, egyszerű, szimpla, egyszemélyes, magában álló, szóló, egyedülálló, nőtlen, hajadon' alapjelentésű angol szó ennek az életformának a megnevezésére szolgáló szakkifejezéssé, s így kerülhetett át szingli alakban a magyar nyelvbe is.”

A szingli, korunk hőse. Erős, független, gazdag, bármit megkaphat, amit csak szeretne.  Élete tele van fénnyel és csillogással. Nők és férfiak milliói néznek fel rá a tv képernyőjét bámulva ámulnak, miközben próbálják saját életük problémáit és tökéletlenségét elfelejteni. Bárcsak ilyen lenne az életünk! Ez az igaz szabadság! Vagy mégsem?!

Mindent elhiszünk, „zabáljuk a reklámokat”, a jobbnál jobb szinglifilmeket, s el sem gondolkozunk azon, hogy ez az életünket hogyan befolyásolja. Vajon az igazi szingliéletforma valóban egyenlő a boldogsággal? Akkor miért van mégis az, hogy az erős egyedülálló nők, a filmek végén, egy még erősebb férfi karjaiba omlanak? És miért ezt nevezzük „happy end”-nek? Ez az egész nemcsak egy jól felépített csel, hogy felbomoljanak a szeretetközösségek, az évezredes értékrendek, s helyette az emberek szimpla fogyasztóvá és és termékké váljanak?  

Az önmegvalósítás, karrier, pénz, függetlenség vált a legszentebb céllá, hiszen a reklámok is ezt suggaljak:

Éld át! Fedezd fel! Mert megérdemled! Kényeztesd magad! Légy te a legszebb, legtrendybb! Élvezz! Ne maradj le! Legyél ellenállhatatlan!

Ezek és ezekhez hasonló jelmondatok ezreivel bombáznak bennünket napról napra a leggyönyörűbb és legboldogabb „celebek” és modellek az óriásplakátokról, a tv képernyőről mosolyogva. Ami korábban érték volt, mára már „avitt kacat” (Márai), a szeretet, öröm, békesség, türelem, szivesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Biblia) már nem téma. 

A szeretetet az önszeretet, az örömet az élvhajszolás, a békességet a pörgés, a türelmet a türelmetlenség, a szivességet a kihasználás, a jóságot az önzés, a hűséget a gyakori párváltogatás (pár, társ, szexpartner), a szelídséget a törtetés, az önmegtartóztatást a pazarlás váltotta fel. Ennek a blaszfém értékteremtésnek mégis mi a célja?

Ismeretes, hogy a szingliknek jobban kell ügyelnie egészségére, ezért fitnessz- és konditermekbe járnak, egészségesen étkeznek, márkás ruhákból öltözködnek, szeretnek szórakozni, egyszóval nagykanállal falják az életet. Ezért ma már egész iparágak gazdagodnak meg a szinglikből: szépség-, élelmiszer-, divat-, szórakoztatóipar és persze az ezeket reklámozó médiumok, és az egyik legjelentősebb a filmipar.

A reklámipar:

„Milliókért fényképesztetnek le egy-egy szupermodellt, csak azért, hogy valamilyen illatszert adjon el az egész világ pénztelen szerelmes lányainak, romantikus csábítani vágyó szinglijeinek. A reklámipar nem terméket, vagy ötleteket árusít, hanem a boldogság hamis illúzióját.” (Szretykó György) El kell bolondítani az embereket, hogy úgy érezzék, a boldogsághoz csak újabb ruha, bútor vagy egy autó megvásárlásával kerülhetnek közelebb. Az átlagember ezek híján pedig nyomorultnak, a társadalom peremén élőnek érezheti magát, csakúgy, mint az egyedülálló. Ezért inkább a jóval kellemesebb rózsaszín illúziófelhőkbe burkolóznak az emberek, így vesz magának a minimálbéres lízingelt, de vadonat új autót, és így nevezteti magát az egyedülálló szinglinek, s veszi át a névvel járó szerepeket.

A filmipar:

Néhány a szingliséget dicsőítő sorozatot megemlítenék: Szex és New York, Jóbarátok, Narancsvidék, Két pasi meg egy kicsi, Így jártam anyátokkal. És most néhány film: Brigdet Jones naplója, Bridget Jones: minjárt megőrülök, Szex és New York, Boldogító talán, Pop, csajok, satöbbi, Állítsátok meg Terézanyut, Csak szex és más semmi, S.O.S. Szerelem, 9 és fél randi.

Ezek a sorozatok és filmek rendre olyan szingli fiatalokról szólnak, akiknek megvan mindenük, idejük nagyrészét barátaikkal a plázákban, kávézókban, vagy klubokban a következő hálópajtásuk becserkészésével töltik. Családjuk, gyökereik nem sokat jelentenek nekik, ha megtehetik, vissza se tekintenek, ha mégis muszáj, akkor inkább egy intő jel, mintsem követendő példa számukra szüleik élete, életstílusa: így nem szabad elrontani az életemet!

A tartós, komoly párkapcsolat, a gyermek, csak felesleges önfeláldozást, lemondásokkal teli életet tartogatna, ezért inkább csak önmaguknak élnek. Laza kapcsolataik több örömet jelentenek számukra, hiszen mindent megkapnak belőlük, ami csak fontos, az élvezetet. A filmek főszereplőinek jelleméről nem sokat tudhatunk meg, épp csak annyit, hogy elnyerjék szimpátiánkat, lehetőséget hagynak számunkra, hogy a helyükbe képzeljük magunkat. Jellemfejlődésről sem beszélhetünk igazán, talán az eddig Casanova férfi, monogámiát fogad, s 35-40 éves korára az elkötelezettség egy szeletét képes átnyújtani legújabb, s talán egész életére (vagy a következő részig) szóló szerelmének.

A történetek elején már tudjuk, melyik szerelemnek kell beteljesülni, melyik szereplő lesz a gonosz bajkeverő, és kinek a segítségével fognak ráébredni a főszereplők, hogy valójában szeretik egymást. Persze az ismétlődő sablont a színészek játéka  (vagy a pikáns jelenetek?) változatossá tehetik.

Mindezek ellenére miért ülünk be a moziba ismét, hogy a már lerágott csontnak tekinthető legújabb romantikus vígjátékot is megnézzük?

A sóvárgás.

A reklám és filmipar lelkünk sóvárgását használja ki. Ki ne vallaná be, hogy az élete során boldogságban, és boldogtalanságban, vagy  épp egy tökéletesen megalkotott művészi alkotást szemlélve, érzett már valamiféle sóvárgást, belső űrt, vágyakozást a szívében?! Legtöbbször nem is tudjuk megfogalmazni mit is érzünk. Ha boldogtalanok vagyunk szívűnk megelégítettségét egy új munkában, társban, pénzben, barátokban keressük, de ha mindezekkel már rendelkezünk, akkor is vágyódunk valami még tökéletesebb, teljesebb felé. Ez a sóvárgás véleményem szerint a teljes, bőséges élet iránti vágyunk.  Szükségünk van arra, hogy a lelki életünk szükségeiről is gondoskodjunk. De ma ezekkel a kérdésekkel nem sikk foglalkozni! Hagyjuk magunkat sodortatni a világi istenekkel. Keressük és várjuk a boldogságot a samponoktól, a ruháktól, a filmektől, a sztároktól, az alkalmi társaktól, és folyton folyvást függ környezetétől.

Milyen irónikus! A függetlenségre törekvő szingli végül a világ sodrásának kitéve, méginkább függővé válik, s az önszeretet nem elégíti meg, hanem magányossá teszi. A mai úgymond szingliségben magányos harcos mindenki, „egyszemélyes csoport”. Tény, hogy a világon élő szinglik korántsem olyan boldogok egyedül, mint amilyeneknek bálványozott sztárjaikat a mozivásznon látjuk. Talán sejtik, vagy tudják is, hogy csak fellegvár az egész, egy hazugság. Boldogságot nem az önmegvalósítás, a szingliüzemmód adja, hanem a szakrális, az értékekkel teli élet. Hit, család, önfeláldozás, szeretet. S aki mégsem találja meg társát, az is hasznosnak, fontosnak, szerethetőnek érezheti magát. Régen egy egyedülálló nagynéni vagy nagybácsi sokat segített a gyerekek nevelésében, az idősek gondozásában, tehát nem megvetés sújtotta, hanem a nagycsaládban éppenséggel nagyon fontos szerepet kapott. Persze a pénzorientált világban ennek hirdetése valószínűleg soha nem válik elterjedtté. Mégis, mi ne hagyjuk magunkat ámítani!