Hát igen ezt a témát még nem írtam meg, ugyanis annyi mindent mondanék, de minek. Lehet engem utálni, mert dolgozom a suli mellett, lehet engem utálni, mert 3 óráról hiányzok engedéllyel, hogy is volt "csak a pénzért teszem"...

Lehet engem utálni, mikor hullafáradtan nem bírok felkelni reggel, mert úgy fájnak a csontjaim a fizikai megterheléstől, lehet engem utálni, amikor 83 szülőnek címzek e-mailt ( 3csoport, 83 gyerek), csak a pénzért teszem...

Lehet engem utálni, amikor fonogatom a gyerekek haját és figyelemmel meghallgatom mi történt velük aznap az oviban, a suliban, lehet utálni, mikor látom a szülők arcán a fellépéseken a mosolyt, hogy úgy érzik övék a világ legügyesebb gyereke, mondom, csak a pénzért teszem...

Szinte utálom magam, hogy tudathasadásos állapotban élek, dolgozom és tanulok, azt dolgozom ami éltet, ami érdekel, amit csinálni szeretnék hosszú távon, NÉPTÁNCOLNI csupanagybetűvel...

És hiába utálom, hogy azt se tudom hol a fejem, hova rohanjak, mit kell még megcsinálnom, ebben a szakmában nem kezdhetsz el 25 évesen dolgozni. 25 éves emberek már kiforrott egyéniségek a szinpadon és már régen tudják hogyan kell beszélni a gyerekek nyelvén. Nem hiába kezdtem el 19 évesen Velük foglalkozni... nekem ez a célom. 

Kívánom nektek tudjátok meg milyen érezni egy gyerek őszinte szeretetét, amikor megkapod az első rajzot, hogy Nézd Lili néni, ezt neked csináltam! Kívánom érezzétek azt az érzést, hogy valami életreszólót adtatok, hogy megérezzétek, milyen amikor egy szülő úgy ad a szavadra, hogy tudja neked még nincs saját gyermeked, kívánom, hogy érezzétek azt a fájdalmat milyen amikor ott kell hagyni egy csoportot, kívánom, hogy értsétek meg nem a tanári pályából fogtok meggazdagodni.

Ugyan már, csak a pénzért teszem...