Nem nagy újdonságot árulok el azzal, ha azt mondom, hogy olyan témáról érdemes írni, ami közszájon forog. Ennek felderítése is rém egyszerű. Fellapozzuk a nyomtatott sajtót, elolvassuk az online lapok híreit, bekapcsoljuk a rádiót, megnézzük a híradót. Aztán felbukkan egy téma, aminek még kicsit utána járunk, és kialakítjuk véleményünket, ami lehetőleg markáns és megkapó. Végül még megkapóbb stílusban, maró gúnnyal, felsőbbséges iróniával vagy cizellált humorral papírra vetjük gondolataink.

 

Jól működő, szimpla kis képlet. De most valami hiba csúszott a rendszerbe. Megvan a téma. Magánnyugdíjpénztárak. Remek. De mit lehet elmondani?

 

A nyugdíjpénztár-szakértők soha nem látott népszerűségnek örvendenek, csak úgy ömlenek a közmédiumok különböző csatornáiból. Állítólag már több sikertelen hajtóvadászatot indítottak újabbak felderítésére, illetve rég elhunyt szakértők exhumálást tervezik, akik majd kissé frankeinsten-i módra végre kinyögik azt a várva várt igent, amit eddig egyetlen interjúalanyból sem sikerült kisajtolni az újságíróknak. Igen, még van miről beszélnünk, mindenki jól gondolja meg, hogy kíván-e magánnyugdíjpénztár-tag maradni. Mindenki gondolja meg, akiben valamiféle financiális mazochizmus mozog. A többiek ne nagyon gondolkodjanak. De dönthetünk. És a közszolgálat felkészít a döntésre. Van nyilvánosság. Déjá vu. 1953. Képzelt riport, a rádió körkérdése.

 

Búgó hangú rádiós: „Ön kire fog szavazni?”

A dolgozó nép egyszerű gyermeke: „Hát kérem, az úgy néz ki, hogy a Magyar Függetlenségi Népfront jelöltjére.”

 

Nagyszerű. És most beszéljük meg miért nem a többi jelöltre. Jó kis műsor lesz. Éljen a közszolgálat.