Én ilyen filmet még nem láttam. Nem szeretném, ha szerénytelenségnek tűnne, de e téren van némi tapasztalatom: láttam már néhány ezret, sokfélét: volt közte némafilm, avantgárd, kísérleti, brutális horror. Láttam Pasolini Salo-ját, Gibson Passióját, még a Cannibal Holocaustba is belenéztem (érdektelen volt, nem néztem végig). Ezek a filmek hírhedten sokkolóak, de nyomába nem érnek Alekszej German – Szokurov mellett a legnagyobb élő orosz rendező – legutóbbi filmjének. Ennek elsődleges okát abban látom, hogy míg az előbb említett filmek elhibázottak (Pasolinié is, pedig őt tisztelem), addig German filmje a maga nemében tökéletes, ki merem mondani: saját jogán is filmtörténeti jelentőségű, nagy mű!
A film elején leírják a történetet, hála az égnek, egyébként meglehetősen keveset vehetnénk ki belőle. 1953-ban vagyunk, a sztálini diktatúra utolsó évében, ekkor zajlanak az ún. orvos-perek. Zsidó származású orvosokat állítottak bíróság elé koholt vádakkal, majd elítélésük után deportálták őket. A filmben Glinszkij orvos-tábornok kálváriájának lehetünk szemtanúi. A forgatókönyvet, a csodálatos orosz költő, Joszif Brodszkij ötlete alapján írták.
Illetve, hogy minek is vagyunk a szemtanúi, ez itten a kérdés. Valamit nem árt tisztázni: German filmje leírhatatlan, közelíteni lehet hozzá legfeljebb. Szilágyi Ákos ’99-es kiváló és képszerű elemzése elmond annyit a filmről, amennyit el lehet, felkészülni azonban így sem lehet az élményre. Jeles András 2006-os írása inkább a film mellé való, stílusában is annak hangulatát megidézve, amolyan kommentárként szolgál.
German szörnye ugyanis 140 perc túlpörgetett, elborzasztó abszurd. Valóban a nézhetőség határán korcsolyázik, alig érthető töredék szövegek, az eseményekből alig érteni valamit. A káosz uralkodik. Mondták: privát történelem. German ott volt és gyerekként ezt látta, még inkább érezte, szagolta, tapintotta, ízlelte. Túlzsúfolt átláthatatlan enteriőrök, amiket indákként fon körbe az őrület, az eszét, realitását vesztett ember. Halál mindenfelé, ha kijutunk a fullasztó szobabelsőkből, kint éppen mindig embereket takarítanak el, kiket s miért, ki tudja. A jeges orosz városban fekete, elfüggönyözött állami kocsik száguldanak. A beszédet ugyan nem értjük, annál élesebben süvítenek be a füttyök, a köpések, a krákogások, az értelem nélküli hangfoszlányok. Glinszkijt nagy sokára valóban elkapják és egy teherautó belsejében megerőszakolja a többi fogoly. Aztán kikerül, hóbuckát kotor magának, ott hűti fenekét, föl sem akar onnan többet állni. Abszurd ez, de emészthetetlen, kegyetlen, kicsit sem cinkos, nem kacsint, nem tréfálkozik, ha mégis, akkor a torkunkon akad.
1953 German szemében a világvége (azóta is tart), pokolból pokolba vezet az út. Glinszkijre mégiscsak szükség van, Sztálin haldoklik, ő meg komoly orvos, hozzák hát vissza gyorsan. A főnököt azonban nem lehet menteni, akkor masszírozd, legalább hadd fingjon – mondja Berija, aki miután a perisztaltikus masszás nem úgy sikerül és Sztálin meghal, sietve távozik, egy mondat hagyja el a száját: Hrusztaljov, a kocsimat!
Alekszej German páratlan alkotását több mint 10 éve nem túl nagy rokonszenvvel fogadták Cannesban, a nyugati kritikusok nem tartották fontos műnek; inkoherens, széttartó mondták rá. Azóta változott a mű reputációja azt hiszem pont a Cahiers du cinéma, de ha nem is ők, velük egyenrangú filmes lap válogatta be minden idők legjobb filmjei közé German rémálomszerű mesterművét.
Aki megnézi German magnum opusát, annak egy életre emlékezetes élményben lesz része, persze tudni kell hozzá absztrahálni. Tény, hogy nem túl kellemes érzés, legföljebb annyira, mint a befagyott Volga jégtáblái alatt levegőért kapkodni. Semmihez nem hasonlítható filmes tapasztalat, komor, naturalista költészet, ha túléled utána csak erősebb és okosabb leszel.
