Nem Graham Greene kisregényéről lesz szó, csak végre kiszenvedtem magamból tíz átkozott publit. Greene helyett Ottlik. Kicsit már unalmas, hogy folyton ottlikozok meg moralizálok, már persze magam előtt unalmas, de amúgy jól megvagyunk, én és én, nem problémamentes a viszonyunk, de hát melyik kapcsolatban nincsenek konfliktusok. Elég az hozzá, hogy megtanultuk egymást elviselni.
Az Iskola a határon halhatatlan remekmű, prózánk egyik csúcsa, fordulópont, mérföldkő, sorolhatnám. Egyszerre könnyű és rendkívül nehéz erről az alkotásról írni. Részint rengeteget írtak már róla, elemezték napestig, részint a mű pedagógiai dimenziója (hogy kacifántosan fogalmazzak) meglehetősen egyértelmű. Ottlik Géza úgy gondolom, hogy egy olyan magatartás képviselője volt, ami teljes mértékben irányadó, példamutató. Ottlik tudja, hogy mit lehet és mit nem lehet.
Mit is írhatnék erről a csodáról, amit már kétszer volt alkalmam olvasni? Néhány dologra rosszul emlékeztem, összemostam eseményeket, emlékeztem olyanra, ami nem volt benne. A nyelv barátságos közelsége, a szelíd életszeretet, ami minden rosszat elhalványít, ezek megmaradnak. Tizenhét éves voltam, nyáron vettem a kezembe könyvet, nem vagyok gyors olvasó, fizikai korlátaim is vannak, nem túl jó a szemem, hamar elfárad, mégis két-három nap alatt elolvastam – ha ment volna, akkor együltőmben, de így is: pár napig egy levegőt szívtam Ottlikkal. Akkor még nem tudtam mi fán terem a modern irodalom, csodálkoztam, hogy igen, ezt így is lehet, ilyen könnyedén, ilyen közvetlenül, aztán csak néztem, hogyan is van, ez a jelenet mintha már lett volna, de másképp elmesélve, az elbeszélés nehézségei, ugye. Talán túl sokat nem fogtam föl a könyvből, talán pont csak a lényeget (bár, ha szabad hülyeségeket beszélnem: sok lényeg van itten): a létezés az mégiscsak valami nagyszabású dolog. Ezt nem is felfogtam, elképzelhető, hogy ezt akkor nem tudtam verbalizálni, ezt éreztem, a pólusaimban, a sejtjeimben. Nem tudtam mit érzek, most már tudom.
Arra például tényleg nem emlékeztem, hogy ez mennyire, de mennyire istenverte módon kegyetlen világ. Pedig az.
Szóval embernek maradni, mindig, nincs mellébeszélés, nincs magyarázkodás. Kegyetlen az élet, meg bámulatos, lehúz a sárba, mocskos, felhúz az ezüstös csillagokba, éteri. Ez így mind, részei nagyobbak, igazabbak, mint az egész.
