Álomszerű történet, ahogy a lerobbant külvárosi gyárépület elé begördül a reklámmogul Charles Saatchi zöld Rolls Royce-a, hogy hősünket a marhafej körül rajzó legyektől (A Thousand Years) elindítsa a világhír felé. Aztán Hirst diadalmenete: a formaldehidbe foglalt tigriscápától (The Physical Impossibility of Death in the Mind of Someone Living) a Turner-díjon át az eladási és látogatói rekordokig minden vonalon csak a siker kíséri. Nem árt neki az alkohol, a drog, a bulvársajtó, a kritika némelykori fanyalgása, mindenfajta lelkifurdalás nélkül játszik a művészeti élettel és életművével. Azután 2002-ben a megvilágosodás, barátja Joe Strummer (a Clash egykorvolt énekese) váratlan halála és a félelem: „Először éreztem, hogy halandó vagyok.”
Hirst szakít Saatchival, később egy tűzvészben több műve megsemmisül. Megalkotja a világ legdrágább műtárgyát, egy gyémántokkal ékesített koponyát (For the Love of God), de nem talál valódi vevőre. 2006-ban még a tigriscápát is ki kell cserélnie, mert már foszladozni kezd, és az új vevő elégedetlen.
Hirst legutóbbi akciójáról is nehéz eldönteni, hogy kezdet-e vagy végpont. Szeptember 15-én és 16-án Londonban, a Sotheby’s-nél ugyanis aukcióra bocsátotta az utóbbi egy-másfél évben készült műveit. Nem hazudtolta meg önmagát, a kiállításként bevezetett árverésnek címet is adott: Beautiful Inside My Head Forever.
Az aukció nemcsak azért volt különleges és példátlan, mert eddig soha nem látott eladási módszert vezetett be, nem is csak azért, mert soha nem látott árakon keltek el a művek, hanem mert ilyen nagyságrendben még soha egyetlen művész nem fricskázta meg a műgyűjtőket, és ezáltal a művészeti világot. Az aranyozott patájú és szarvú Aranyborjú rekord-kikiáltási ára és rekord-leütése mellett a vásárokból ismert, pörgettyűvel szétfröcskölt festékpacák vagy a szakmányban gyártott színes pöttyös blöff-képek is ugyanúgy vásárlóra találtak, mint a sorozatgyártott formaldehides dobozok, bennük a legkülönfélébb állat-egyedekkel.
Damien Hirst az, aki kiismerte, hol vannak e rendszer sarokpontjai, melyek azok a közhelyek, amelyek mozgását meghatározzák. Ismereteiből kiindulva pedig jelen pillanatban ő irányítja műgyűjtők és galeristák, aukciós házak és művészek halálos táncát, épp e közhelyekkel játszva. Művészeti közhely maga a „művészet ez még?” kérdése, közhely a zseni és az őrült közötti hajszálnyi különbség, közhely az alkotó kiléte, hogy vajon egyetlen géniusz vagy egy egész gyár készíti el a műveket, közhely hogy egyáltalán kell-e még az alkotói kéz, és persze közhely a művészet eladhatósága is. Valamennyi művével, sőt e talán külön műalkotásnak tekinthető árveréssel is ezeket a kérdéseket teszi fel. Mire megtalálják, lehet hogy már késő lesz, mert kiderül, hogy nincs is válasz, sőt errefelé sincs tovább. Nincs tovább a rekordokban, nincs tovább a sokkolásban, nincs tovább a gyári előállításban. Erkölcsi értelemben és művészetelméleti fogalmakban kifejezve már itt is beütött a csőd. Vagy rosszul látjuk, és épp most kezdődik valami új.
