Sánta Ferenc 1963 regénye és Fábri Zoltán ’76-os filmadaptációja ritka szimbiózisban él. A könyv, a film is kiváló, a film kapcsán elsősorban Latinovits jut eszembe, ahogy minden filmről, amiben szerepelt a színészkirály. Megátalkodott, sátáni figurája annak ellenére is emlékezetes, hogy mellékszerepről van szó. Latinovits ekkor már beteg volt, ősz hajjal és napszemüveggel szerepelt a filmben (állítólag a szemeit mindenképp szerették volna eltakarni, ezért a szemüveg, a könyvben a figura nem visel szemüveget). Sok filmben láttam mégsem akartam megismerni, nem hittem el, hogy ez is ő. Az ötödik pecsétben azonban minden színész remek, közülük is kiemelkedik a Gyuriczát alakító Őze Lajos.
Nos, most mégsem a filmről szeretnék beszélni, hanem a híres kérdésről, Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu? Kit választanál, ha újjászülethetnél?
Gyugyu rabszolga: „Tehát ez a Gyugyu közönséges rabszolga Lucs-Lucs szigetén, ennek a Tomoceuszkakatitinek az uralma alatt. De milyen rabszolga? Hát olyan rabszolga, kedves Kovács úr, hogy az, amit maga az iskolában tanult a rabszolgákról, az mind kutyafüle meg kéjgáz ahhoz képest, ahogyan a mi Gyugyunk rabszolga… Ez aztán a rabszolgaság! Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, sőt még annál is jobban! Hogy mást ne mondjak, ilyesmik estek meg vele: a nyelvét kivágták, nem is olyan régen, harminckét éves korában, mert egészen véletlenül akkor találta elmosolyogni magát, amikor ura és parancsolója átment az egyik termen, ott Gyugyu előtt. Ura és parancsolója így szólt hozzá: Mit mosolyogtál, gazember? Gyugyu, aki érezte, hogy baj lesz, őszintén felelt: Valami eszembe jutott, uram, és azon mosolyogtam el magam! – Úgy! – mondta az úr. – No, majd gondoskodom arról, hogy többet ne jusson eszedbe semmi! És kivágatta Gyugyu nyelvét, azt gondolván az ostoba, hogy ha megfosztja a szolgát nyelvétől, akkor elintézte egyúttal a gondolatait is! Az igazság kedvéért még hozzá kell tennem, hogy Gyugyu viszonylag könnyen megúszta, ha azt vesszük figyelembe, hogy Tomoceuszkakatiti egy alkalommal, nemhogy a nyelvétől fosztotta volna meg egyik alattvalóját, hanem egyenesen lenyakaztatta. Mi volt ennek az alattvalónak a bűne? Elmosolyogta magát? Nem. A nagyfőnök így indokolta meg a családja körében a lenyakaztatást: Ennek a Bubunak – mondta – igen értelmes arca van, és ennek ellenére jóformán soha nem szól egy szót sem! – Ezek után lerágta még a paradicsommadársült combját, hümmögött egyet-kettőt, majd kiadta a parancsot, hogy nyakazzák le Bubut! De térjünk vissza Gyugyuhoz: mint mondtam, a nyelvét kivágták, de az annyira hétköznapi dolog volt, hogy Gyugyu maga sem csinált belőle különösebb tragédiát. Amikor a lányát elvették tőle – tizenegy éves gyönyörű gyermek volt, Tomoceuszkakatiti kapta ajándékba Gyugyu gazdájától –, akkor sírt egy sort. Amikor megtudta, hogy kislánya belehalt Tomoceuszkakatiti kedvtelésébe, akkor kétségbeesett, de pár esztendő alatt elfelejtette a fájdalmát, és belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Aztán – két ével később – elvitték a kisfiát is. Gyugyu gazdája kedveskedett vele Tomoceuszkakatiti udvarnagyának, egy élveteg öregúrnak. Gyugyu fájdalma óriási volt – de az idő ment tovább, és be kellett látnia, hogy ez így történik majd halála napjáig, és nem lesz szabadulás belőle. Már ebből is kitűnhet – ezekből az esetekből –, hogy Gyugyunak nem volt aranyélete…”
Gyugyu megpróbáltatásai itt még nem értek véget: „meg kellett érnie, hogy levágják a felesége orrát, valami ügyetlenségéért, amit munka közben elkövetett. Egy évre rá kiszúrták az ő egyik szemét, mert rálépett a gazdája kedvenc majmocskájának a farkára.” És így tovább.
Ezzel szemben Tomoceusztakatiti despota szörnyeteg: „Ez a Tomoceuszkakatiti mindenben pontosan az ellenkező életet élte, mint a szerencsétlen Gyugyu! Ő volt a nagyfőnök, a fejedelem, neki engedelmeskedett egész Lucs-Lucs. Az, hogy ő volt a fő főnök Lucs-Lucsban, azt jelentette, hogy ha Gyugyu gazdájának a lelkét teszem azt hetven kiszúrt szem és nyolcvan kivágott nyelv terhelte, akkor az övét megszámlálhatatlanabbul több! […] „Tomoceuszkakatiti ugyanis meg volt győződve afelől, miszerint ő a világ legrendesebb embere! Annak tartotta őt szülőanyja – míg le nem fejeztette őt is –, és annak tartották a gyermekei is. Valahányszor levágatta valakinek a fejét, vagy kitépette a nyelvét, az anyja – amíg élt – így szólt az unokákhoz, vagyis Tomoceuszkakatiti gyermekeihez: figyeljétek jól apátokat, hogy ti is tudjatok majd rendesen viselkedni, nehogy azt mondhassa bárki, hogy nem volt jó gyerekszobátok! Egy krónikás, akit aztán Tomoceuszkakatiti patkányokkal falatott fel, feljegyezte, hogy uralkodásának első évtizedében kilencezer-hatszázhuszonnégy embert ölt vagy öletett meg, ebből négyezer asszony volt, mintegy hatszáz pedig gyermek, akik kisebb szolgálatra voltak köréje rendelve, a hátát masszírozták, a fejbőrét dörzsölgették és ilyesmi, a többi férfi, öreg és fiatal vegyesen. Háromezer házastársat választott el egymástól, hétszáz gyermeklányt és fiút ragadott el szüleitől, mindegyiket még tizenharmadik életévük előtt. Kétezer embert vakíttatott meg teljesen vagy fél szemre, ezerötszáz nyelvet tépetett ki, közöttük hatvan kiskorúét. Elevenen elégetett százharmincat, karóba húzatott hetvenet, és keresztre feszíttetett harminckilencet…”
A dilemma jól érthető, nagy kérdés. Hőseink természetesen a történet során megméretettnek, egy dolog mondani valamit, egy másik cselekedni. Voltak azonban emberek a történelemben, akik helyesen tudtak cselekedni (pl. pont Sánta Ferenc) és vannak makulátlan művek, amik nélkülözhetetlenek, mint Az ötödik pecsét.
