Minden egyetemista ismeri az érzést, amikor egy eltűnt oktató, érthetetlen értesítő levél, be nem írt érdemjegy, vagy hasonló, kisebb-nagyobb horderejű problémával szembesül. Az egész olyan egyszerűnek tűnik, hogy sokan bátran, egy vállrándítással elintézik: „Megoldom!”. Majd eldördül a rajtpisztoly, és mi futkosunk emeletről emeletre, mint mókus a kerékben.
Ilyenkor megtörténhet, és sűrűn meg is történik, hogy a tanácstalan hallgató betéved a tanszékre, hogy ott egy – lehetőleg kompetens – személytől kérjen tanácsot, ötletet. Ezen a héten a kommunikációs tanszékre keveredtem be hasonló módon.
Első körben szeretném leszögezni, hogy mindannyiunk Kiss Évája valóban elfoglalt ember (nem vagyok elfogult, sem túlságosan lojális...), aki minden olyan feladatot is elvégez, ami oly távol áll a munkakörétől, mint a bölcsészektől a fizika. Kicsit olyan érzésem van őt látva, mintha minden kellemetlen, kényes, unalmas, monoton munkát a nyakába varrnának – és nem a hallgatók. A baj csak az, hogy mindezek mellett pontosan arra nem jut idő, amire igény lenne.
A tanszéki ügyintézés ideje rövidül, időpontja sokszor már-már irreális. Nem kívánok ujjal mutogatni, hiszen minderről talán senki nem tehet. Talán arról sem tehet senki, hogy a kommunikáció szakos diákok panaszai süket füleken dörömbölnek. Merthogy dörömbölnek. Sokszor még a legmegértőbbek is.
Ugyanis a kommunikációs tanszékre belépő hallgató sokféle fogadtatásban részesülhet, ám mindezekből kevés nevezhető kielégítőnek, s kedvesnek még kevesebb. Az első számú kellemetlenség érhet bennünket akkor, ha a zárt ajtón próbálunk bejutni egyre elszántabban, eredmény nélkül. Ha mégis feltárul előttük eme furcsa hangulatú helység ajtaja, még mindig nincs nyert ügyünk, előfordulhat ugyanis, hogy percekig senkit nem érdekel, hogy ott ácsorgunk, vagy éppen kitessékelnek bennünket, hogy a mögöttünk bezáródó ajtóban hangosan kattanjon a zár.
Ha mindezen akadályokat különösebb incidens nélkül sikeresen vesszük, akkor jön a kettes (hármas, négyes...stb., kinek hogy) számú kihívás: szóba elegyedni a titkárnővel, majd elérni, hogy belássa, a mi problémánk is fontos, ha nem is annyira, mint az övé.
Van, hogy ezen egyszerű kis művelethez szükség van akár egy teljes hétre is. Hogy kinek a hibája mindez, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. Lehet mutogatni, kérvényeket írni, dühöngeni, ajtókon dörömbölni, vagy idegösszeroppanni. Változtatni nem a hallgatók dolga.
Abban a reményben, hogy panaszaink – egyszer – illetékesekhez is eljutnak, ezúton jelzem: ez így nem működik, ráadásul sokkal több terhet ró a hallgatókra, oktatókra, tanszéki titkárnőre egyaránt.
Több megoldás is van. Változtatni lehet a tanszék dolgain. Ha ez nem megy – s hosszú évek tapasztalata azt mutatja: nem megy – akkor van más. Egy kedves évfolyamtársam találó ötlete: ha minden ugyanígy marad, legalább a stresszmenedzsment legyen mindenkinek, hat félévben kötelező.
(Ui.: Sok tanszék van még egyetemünkön, s kémeim jelentése szerint egyik sem működik felhőtlenül. Ne tessék aggódni, senki nem marad ki a szórásból.)
