Mint minden egyetemista, február közeledtével - azaz nem is sokkal ezelőtt - én is megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy az idei év őszi vizsga- és utóvizsga időszakának – és ezzel együtt a végtelennek tűnő, idegtépő, hajnalba nyúló tanulásoknak is vége. De ki milyen technikával éli túl az említett bő egy hónap viszontagságait?

Mert amint azt "faluhelyen" mondják, ahány ház, annyi szokás. Főként igaz ez ekképpen: ahány tanuló, annyi tanulási stílus. Még inkább igaznak érzem ezt a sokat mondó szólást a hazai felsőoktatás legmélyebb bugyrait megjáró és legmagasabb bérceire hágó tanulók esetében. Nem kell reprezentatív minta, sem minden kérdéskört átfogó vizsgálat ahhoz, hogy következtetéseket vonhassak le arra nézvést, társaim hogy élik meg a vizsgahelyzet feszültségét. Mindehhez csak a sokat vizsgázott és még többet megélt, empatikus egyetemista szemüvegén át leselkedem működőképes praktikák után.

Itt van rögtön a Stréber, a mindig tanulós túlbuzgó lexikon, aki már a gimiben is fejből nyomja a periódusos rendszer nemesfémeinek atomsúlyát, és aki az egyetemen pedig képes a jó jegyért akár erején felül is kiselőadásokat vállalni. Potyaötösökben és az elfogyasztott kávémennyiségben mérhető az eredményesség, szabad idő gyakorlatilag nulla. Ám ez a kategória vitathatatlanul magában hordoz némi kétes jelleget. Elég, ha arra gondolok, hogy egyik kedves tanárom azt találta írni az egyébként ötössel teljesített tanegységem mellé, amolyan megjegyzésképp odabiggyesztve a leckekönyvembe, hogy „igen szorgalmas”. Ez talán a stréber finomított verziója? Mert a fent felsorolt jellemvonások egyike sem igaz rám. Sokkal inkább vagyok a Lúzer. Az, aki ha tanult és alaposan fel is készült a vizsgára, halálra idegeskedi magát, kezét tördelve, hullasápadt-gothicfehér arccal járul a bizottság elé. Léptei súlyában az évfolyamtársak felismerni vélik az ártatlanul máglyára küldött vértanú mártíromságát. Írásbeli megmérettetés esetén kizárt, hogy puskázzon – nem azért, mintha nem gyártana otthon mesterséges okosságot magának, egyszerűen adott helyzetben nem meri használni, mert már csak a méltatlannak vélt előny megszerzésének tudata is szégyenpírral vonja be orcáját. Mindezeket hallva, azt hinnénk, sajnálni való az ilyen ijedős egyetemista. Boldogan adom azonban tudtul a hírt, hogy igenis van, akit a stressz nem leblokkol, hanem facilitál! Még ha sokszor lúzer is az illető!

Ki az, aki a fent leírt tüneteket még csak hírből sem ismeri? A Pókerarc. Képes reálisan látni a vizsgaidőszakban a feje fölött átcsapó hullámokon át is, tudja, hogy egy-egy kollokvium mennyit ér. Ám ő nem kreditben, hanem a tanulásra fordított energiában számol. Ha egy féléves anyagot számon kérő zéhá kétnapnyi agymunkával megoldható, akkor a szigorlatot ki lehet izzadni cirka dupla annyival. Ideális típus, biztosan nem parázik vizsga előtt, talán épp egy házibuliból esik be a tantestület elé, ahol természetesen biztos kézzel húz a tételek közül. Naná, hogy olyant, amit épp átnézett két sör között. És hogy én hányszor néztem irigykedve az ilyen embereket, vágyakozva hidegvérük töredéke után! Aztán ott a Haver. Elsősorban nem a tudásában bízik, hanem a kiterjedt kapcsolati hálójában, legyen szó jegyzet beszerzéséről, a legjobb vizsgabizottsághoz való kerülésről, vagy a felsőbb évfolyamon hallgatóktól kicsikart korábbi feladatsorokról. Az vesse rájuk az első követ, aki még sosem érezte saját bőrén ennek a módszernek az előnyét!

Van, aki a középiskolás rutint magával hozva nap mint nap tanul, van aki a könyvek fölött való görnyedést addig tologatja, míg már a dékáni iroda előtt találja magát egy kérvényt lobogtatva a kezében, hogy még egy esélyt kaphasson a mumusnak számító tanegység elvégzésére. Egyik akkor effektív csak, ha egyedül magol, míg a másik az egyetem kollégiumában érzi igazán elemében magát, tanulótársakat toborozva maga mellé. Nem is baj, hogy ilyen különfélék a diákok tanulási szokásai. Addig legalábbis nem, amíg mindenki megtalálja a magához leginkább passzolót, hogy aztán ugyanolyan elégedettséggel dőlhessen hátra február közeledtével, mint ahogy én tettem.