Csaknem három éven keresztül sikerült naivan elhinnem, hogy a "hallgató" kifejezés pozitív. Egyetemi hallgatóként, botor módon azt gondoltam, azért hallgató, mert bemegyünk az egyetemre, hallgatjuk az oktatókat, akik fejünkbe sok-sok fontos dolgot töltenek, ha hagyjuk. Most azonban, alig egy hete kezdődött eseménysorozatnak köszönhetően, át kellett értékelnem ezt a kifejezést.

Az említett incidensről nem szeretnék részletesen beszélni. Mert hallgató vagyok. Annak minden értelmében. Mindannyian azok vagyunk. Látunk, hallunk, észlelünk dolgokat, amikről nem beszélünk, nem beszélhetünk. Ugyanígy van ez mindenhol. Egészséges hierarchikus rendszerekben az ember alsóbbrendűként kénytelen lakatot tenni a szájára, s a kulcsot jó messzire hajítani. Nevezzük titoktartásnak. Bármely emberi kapcsolatban megkövetelhető.

Szomorú, de tény, sokszor akaratunkon kívül válunk hallgatóvá. Olyasvalakivé, aki nem beszélhet. Feltéve, hogy jót akar, elsősorban magának. Leendő újságíróként furcsa kettőség érzését nyújtja, hogy nem és nem beszélhetek.

Csak egy hallgató vagyok, aki mindig hibázik, ha információ kell, biztosan rosszul kérdez, túl rámenős, vagy nem eléggé az. Ha valamit nagyon tudni akarunk, az a baj, ha egy kérdést rosszul teszünk fel az, s lám, máris bűnbakká váltunk. Ismerjük már ezt, ha van sapkánk, ha nincs, valakinek biztos nem tetszik a képünk.

Vannak, akik hisznek abban, hogy egyetemi dolgozóként, jól megérdemelten állnak fölöttünk. Hisznek benne, hogy a hibáikat ránk háríthatják, a letolást nem ők érdemlik, hanem bárki más. Tudják, legalábbis tudni vélik, hogy "nem az ő feladatuk" megtenni mindazt, amit munkakörükből kifolyólag rájuk bíztak. Azért nem, mert éppen telefonálnak, a balhét meg úgyis elviszi valaki, ha más nem, egy épp oda keveredő hallgató.

Én hiszek abban, hogy diákként ugyanolyan jogom van a vélemény-, a szólás szabadságához, mint bárki másnak. Jogom van kiállni magamért. Mégis hallgatok. Jót akarok. Elsősorban magamnak.