Ki vagy Te, hogy ítélkezhessek feletted? Ki vagyok Én, hogy bírálhatnálak? Jogom lenne hozzá, hogy szárnyat bontó vágyaid lelketlenül magamhoz láncoljam? Azért, mert társad lettem, csakúgy, mint Te nekem.

- Önző vagyok - mondta a fiú a kisírt szemű lánynak. - Mennem kell, hiszen vár rám az élet. Tudod, az a nagybetűs. Lehet, hogy nem érted még, hiszen kötődsz hozzám. Vagyis nem hozzám, hanem az együtt töltött idő emlékéhez. Nem maradhatok melletted. Nem hitegethetlek hamis ígéretekkel, hogy majd visszajövök, és ott folytatjuk, ahol vége lett. Nem jövök vissza, és ezt te is tudod.

Igaza volt. A lány tényleg nem értette őt. A csönd, mint borús reggeleken a köd, átitatta a levegőt. Nem akarta, hogy így legyen vége. Ilyen semmitmondóan, mondhatni sorsszerűen. Mint a mesékben, amikor a szegény ember fia elindul szerencsét próbálni. Mindig fáj a búcsúzás. Főleg, ha a másik lelkünk egy darabját magával viszi.

Egy utolsó csók, az eső halk kopogása, egy elsétáló fiú s egy magányos lány. Nem történt semmi, hiszen ez az élet rendje… Lassú elmúlások sorozata. S persze az elvesztegetett idő, melynek csak később tulajdonítunk jelentőséget. Mikor már nem lehet visszahozni az eltékozolt pillanatokat. A ki nem mondott dolgok fájdalma a legkegyetlenebb.

A lány tudta, hogy a szíve alatt cseperedő magzat maradásra bírta volna a fiút. Mégis hallgatott. Szerette a fiút… Nem azzal a heves, lángoló szerelemmel, ahogy első középiskolai barátját. Nem is fojtottan, ragaszkodón, akár az inda, mely szép lassan körbenövi a fát, s a földre húzza annak feltörekvő ágait. Egyszerűen csak szerette. Nyugodtan, csendesen, a maga semmitmondó teljességében.

Sosem látta többé a fiút. A búcsúzás, mint a papíron a lángoló gyufaszál, lyukat égetett lelkébe. Mégis tudta, hogy helyesen cselekedett. Hiszen egyedül az igaz szeretet képes arra, hogy áldozatot hozzon. A szeretet, mely eltűnt idők porain megújulni képes.