Én mint rendező? Mármint aki filmkockákból állít össze akárcsak egy pár perces látnivalót is? Tudom, már az ötlet is bizarr, ismerve a nők és a technika viszonyának nem éppen baráti viszonyát. Márpedig aki Kolczonay tanárnő tévés műsorkészítés óráját egyszer felveszi, az jobb, ha számol ilyesmivel!

Amikor összeállt a fejemben a forgatókönyv vázlata, eszembe sem jutott, hogy riportot, esetleg akció- vagy horrorfilmet vigyünk celluloidra. Egyetemi feladat, el kell végezni, mégis kell bele valami, ami vibrál, ami él, ami megkapó. Nem mondhatnám, hogy tudatosan kiművelt koncepciót követve állapodtam volna meg a játszóterek állapotát és környezetüket bemutató, dokumentumjelleggel rendelkező filmecske ötleténél. Azt mondják, ha egy filmben gyerek vagy állat van, az tuti siker. Ilyen felkonferálás után egy próbát megér. Azt sem hittem, hogy az általam annyira vágyott régi-új játszóeszközök kontrasztjának bemutatására nem is lehetne alkalmasabb helyet találni a kőbányai Barátság-parknál. Bevallom, Kőbánya említése elriasztott. Pedig a főváros 10. kerületében található park igazi kis zöldövezet, csodálatos természeti környezettel megáldott, barátságos családi házak és ódon panelfalak által ölelt gyermekparadicsom. Rendezésre fel!

Már csak azt kell elérni, hogy ezt a környezetet ne csak mi lássuk, hanem mások számára is láthatóvá tegyük. Ami nem is ment annyira könnyen, tekintve, hogy az egyszerű kézikamerának tűnő technikai kütyü sehogy sem akarta kioldani a lencsevédőt, megtartva magának az objektív mindent megmutatni képes titkát. Kezdeti csetlés-botlás, hárman feszülünk a gépnek, ekkora túlerővel szemben ő egymaga tehetetlen, persze többet ésszel, mint erővel, az „open-close” kallantyú elforgatása csodákra képes. Kutatva a megfelelő helyszín után észreveszem, hogy itt szinte nincs is olyan, ami ne lenne megfelelő. Minden csupa napfény és zöld, délceg növésű fákkal szegélyezett, sétálásra csábító utak, itt-ott barnára mázolt padok nyújtózkodnak, felkínálva hátukat pihenésre az elfáradt utazónak. Aztán ott az a hatalmas, dimbes-dombos mezőféle, aminek lábánál számtalan szépen felújított vagy éppen frissen felhúzott játszótér ajánlja portékáját leghűségesebb, visszatérő kis vendégeinek. Töméntelen mennyiségű élet, ami átjárja a tájat, természet és ember tökéletes összhangja. Mert egyvalami hiányzik – ugyan nem a szó szoros értelmében. Szemét! Azt sehol sem lát szél által kergetve kószálni szemem. Ha a tisztaság, az elragadó nyugalom és a véget nem érő nevetés, életöröm tapintható lenne, akkor én ezen a helyen két kézzel kapkodnék utána. Nemcsak azért, hogy mind megtartsam magamnak, hanem hogy másokkal is megosszam. Egyéb materialista megoldás hiányában filmre visszük, amit látunk: lélekemelő képek, retinát simogató természeti szépség, ujjongó gyermekek, csilingelő, egy-egy csúszda vagy hinta közeléből felhangzó nevetés, kutyát sétáltató fiatal pár (környezettudatos módon zacskót tartva maguknál a nem kívánt kis csomagoknak), köveken napfürdőző, majd jöttünkre villámgyorsan kereket oldó gyík – olyan harmónia, olyan tisztaság!     

Botcsinálta, alkalmi rendezőként csak annyi a dolgom, hogy mindezt az értéket észrevegyem. De vajon észrevesszük ezt a mindennapokban is? Mindannyian rendezők vagyunk, életünk filmjét, annak környezetét, szereplőit és eseményeit kényünk-kedvünk szerint alakíthatjuk. Csináljunk hát rendet!