Szeretem a régi filmeket. Nem véletlenül szereztem meg a Twin Peaks sorozat összes részét, és vagyok már hetek óta rabja Copper ügynöknek és a többieknek. Ezzel a filmmel is így kezdődött. Jött a szikra, majd az elhatározás. Esetemben szikrákról beszélhetünk, ugyanis a nyusziktól kaptam az ihletést, hogy ezt nézzem meg. Igaz, ocsmány módon letöltöttem, tudom disznó dolog, de annyira vágytam rá, hogy megnézzem, hogy nem tudtam ellenállni. Bocsánat (bünetetésből igérem a Kukorica gyermekein fogok térdepelni).
Stephen King-től, aki köztudottan ontja magából a gyorsan fogyasztható horror-krimiket, azt kaptam, amit vártam. Egy megfilmesített könyvét láttam eddig, azt is csak Johnny Depp miatt (Titkos ablak), ám ennek a drága embernek a tökéletes színészi alkotása sem tudta maradandó élménnyé varázsolni ezt az adaptációt. Ám Kubricknak sikerült. És le a kalappal. Tőle pontosan ezt vártam. A Mechanikus Narancs után nem számítottam kevésbé színvonalas filmre, amit meg is kaptam tokkal vonóval, kis sültkrumplival (ha már bölcsészek vagyunk) 2 óra 20 percben.
A történet maga nem oly bonyolult, és a „ragyogás” mibenlétére is gyorsan fény derül. Még unalmasnak, és vontatottnak is tűnhetne a film, ha nem lenne teli vérfagyasztó zenével, fényekkel, snittekkel, bevágásokkal, amik hatására másodpercenként áll fel a szőr a hátunkon.
Itt megjegyzem, hogy írásom spoilereket tartalmazhat, de a filmélményt nem tudom tőletek elvenni. Egy-egy olyan jelenetet emeletem ki, ami engem jobban megfogott, megnevettetett(ebből volt 1-2), vagy éppen a mackós párnám mögé kergetett (ebből kicsit több volt).
Nem csak mostanában divat a kisgyerekekkel való horrorfilm forgatás, már régen is szerették bevonni a kisdedeket a jóba. Tipikus egyébként, mert a gyerek mindig az ártatlanságot szimbolizálja, és ha most a filmvásznon épp egy horrofilm fut, és megjelenik egy kisfiú vagy kislány, akkor teljesen tisztában vagyunk vele, hogy ő lesz a hunyó (lásd: Kör, Átok, Ördögűzés, Ómen 666, Oroszlánkirály haha J).
Kicsit a karakterektől. Őszintén csodáltam a kisfiú bátorságát, hogy mikor veszélyt észlelt, vagy félt, nem hátrált meg, hanem szembe nézett a rémekkel, legyen az gnómfejű ikerpáros, vagy fejszével hadonászó, kulcscsonttőrő apuci (lehet különleges képességétől vezérelve, tudta mikor kell olajra lépni). Miután kicsodálkoztam magam a fiú vakmerőségén, a csodálatom átcsapott elszörnyedésbe: HOGY LEHET EZ ENNYIRE HÜLYE?? Miért jó neki egyedül cangázni a kihalt folyosókon, és benyitogatni a tiltott szobákba? Tiszta hiszti.
Anyuci korábban egy Popeye filmben szerepelt Robin Williams-el, erre viszonylag gyorsan rájöttem, egy ilyen arcot nehezen felejt el az ember lánya (minnél ijedtebb a nő, annák rondább, de a karaktert tökéletesen visszaadja). Ruhái a kifutó Mango modellekre emlékeztettek, maga az anyuka is kissé olyan volt, mint egy ifjú, karakteresebb arcú leányzó, aki a testi adottságaival akarja megkeresni a kenyerét a divat világában. Elég ostoba nőnek látszik, anyának csapnivaló (később persze kiderül, hogy nem is), és feleségnek sem a legalkalmasabb, ha már abból indulunk ki, hogy milyen férjet választott magának. Feltevésünk később is helytálló, ez a nő tényleg nagyon hülye. Kicsit szimpatikussabbá válik, amikor krízis helyzetben a baseball ütőért nyúl és már rá is pörgünk egy jó kis agyszéttoccsantós jelenetre. Ám sajnos megint győz az iskolázatlanság, és szegény asszony hülyeségében nem tudja mit csináljon, és elkezdi végiglapozgatni a tökegyforma teleírt lapokat, amik a férje kéziratát teszik ki. Nagyszerű. Közben hátulról természetesen, ahogy az lenni szokott mögésettenkedik a megtestesült gonoszság, és kedvesen megkérdezi, hogy mit szól az irományához. Hát nem egy édes? Jack Nicolsonba amugy nagyon könnyen bele lehet zúgni, főleg a szemöldökébe, és a lehengerlő gyilkolászós szerepeibe. Viccen kívül, engem egyszerre megrémíszt és megnevettet. Ha megnézitek a filmet, és nem vetitek meg a fekete humort, rá fogtok jönni mire gondolok. 
Ez után a jelenet után beindulnak az események, már nem csak hirtelen-hangosan megijesztős jelenetek vannak, hanem lassan-de biztosan lappangó félelem is költözik ami kis madár szívünkbe. Csodás, nem de?
Mikor már egy órája néztem a filmet, a hanghatások, zene, és képváltakozások gyorsaságga miatt, már attól is majdnem összepisiltem magam, ha valaki felkapcsolta a lámpát. Bár lehet az is közrejátszott, hogy a film közepénél hajnali egy volt, teljesen egyedül voltam az ágyikómban, és már a plüssállatok is mélyen aludtak. Még érdemes megjegyeznem, hogy a szél kint a kertben kegyeskedett azoknál a jeleneteknél fújni, ahol a filmben is fújt, emelve ezzel a filmnézés és a rettegés élményét. Erre akkor jöttem rá, mikor az egyik fülhallgató kiesett a fülemből, és ugyanúgy hallottam a szelet. Para volt.
Rengeteg kérdést vetett fel bennem ez a film. Az első ez volt: El fogok-e tudni aludni ma? Nem fogok-e félni ezentúl a hotelektől, és zöld fürdőszobában fürdő pucér nőktől (ugyanis ilyenekkel nap mint nap találkozom)? A köveketkező gondolatom a kisfiú köré fonódott: mennyiben változik meg egy gyerek élete, miután eljátszott egy ilyen szerepet? Apuka kapcsán: Mit tehetünk az őrület ellen? Mit tehet ellenünk az őrület? Mikor tudjuk magunkról, hogy megőrültünk? Vajon mind megőrülünk-e ha össze vagyunk zárva a 3 fős családunkkal egy orbitális méretű hotelbe? (Ennél hülyébb kérdés, sajnos nem jutott eszembe)
Mindenesetre mindenkinek ajánlom megnézni, fantasztikus film, igazi remekmű, Kubrick-hoz méltó (mellékesen megjegyzem, hogy a másik megfilmesítéssel szemben, itt ő is segített a forgatókönyv megírásában). Érdekes megfigyelni néhány apróságot a film létrejöttének körülményeiben. A film 1980-ban készült, 18 éven felülieknek ajánlott. A másik változat 97’-es, 16-os karikás. A filmben a főszereplőt Jack-nek, és Danny-nek hívják. Apja és fia. A két színészt Jack Nicolson, és Danny Lloyd játszotta. Ja igen, és természetesen, mint általában az amerikai filmekben, az első halott mindig a fekete. So tipical.
„Good bye, and meet you in may!”
