Médiásoknak javallott

Tegnap volt szerencsém megnézni a szakdolgozatomhoz kapcsolódóan az Adás című mozit. Vranik Roland fiatal magyar rendező tavalyi, második nagyjátékfilmjéről van szó. A Fekete Kefével vált ismertté Vranik, ami kétlem, hogy sokatoknak mond bármit is, de azért talán még emlékezhettek rá, mikor a Fehér Tenyérrel, Hajdu Szabolcs filmjével együtt futott 2005-ben. Vagy legalábbis bennem valamiért az évben így maradt meg: Fehér Tenyér és Fekete Kefe.

Nade ez mindegy is, bár a Kefét is ajánlom mindenki figyelmébe, mert vicces és nem kell rajta gondolkodni, viszont az Adást még sokkal inkább. Ezen érdemes gondolkodni! A történet arra alapul, hogy valahol a világban egy városban – vagy egyszerre több városban is, azt nem tudjuk – valamikor elment a kép. Nincs adás többé és nemhogy, adás nincs, de a monitorok képernyője is elsötétült, sőt mindenki akkumulátorokkal és elemekkel jut áramhoz. Ebbe a katasztrófa-közeli, válságszerű állapotba csöppenünk, nem tudjuk mikor, csak azt tudjuk, hogy már hosszú ideje így van.  Sokan eltűntek a katasztrófa idején és még azóta is. A lakóházak elnéptelenedtek, gazdátlan gyerekhordák csellengnek a házak között és rabolnak, fosztogatnak. Tömött sorok kígyóznak a mozik előtt, mindenki képre áhítozik. Senki sem tudja miért történt, hogyan lehetséges egyáltalán és mikor lesz vége, ha egyáltalán vége lesz.

Ilyen körülmények között követjük nyomon három testvér sorsát, akik eltérően próbálnak boldogulni, túlélni ebben az elképesztő helyzetben. Vilmos (Rátóti Zoltán) úgy igyekszik hasznot húzni az áramtalanságból, hogy egy akkutöltő állomást üzemeltet, ahol a vendégek tölthetik aksijaikat egy-egy futópad segítségével. Ottó (Hajduk Károly) a tökéletes érdektelenségbe süllyedve éli mindennapjait, úszni jár, felszed egy lányt, alkalom adtán segít elásni bátyjának a feleségét a kertben, satöbbi. Kicsit sajnálja ugyan a tv előtti nagy zabálásokat, de nem rázza meg különösebben a képhiány. Henrik (Terhes Sándor) pedig, a harmadik testvér tv-nél szokott volt mindig elaludni, így amióta beütött a kép-krach, inszomniában szenved. Ennek kezelésére szedett már mindenféle gyógyszert, drogot, akármit mindenféle mennyiségben, hiába. Végül az segít rajta, hogy felépít egy falat a tengere néző kertje végébe, amin aztán vág egy tv-alakú lyukat és így azt nézve elalszik.

Hátborzongató utópia, ami nekünk médiásoknak, akik a képpel, a képpel történő kommunikációval fogunk foglalkozni esetleg még inkább érdekes lehet. Vajon mindannyian így megvadulnánk és elhülyülnénk kép nélkül ebben a képektől elárasztott világban?