Furcsa lények vagyunk mi, emberek. Nem tudunk mások nélkül élni. Kötődünk valamikhez, valakikhez, új kapcsolatokat alakítunk, keressük a hozzánk hasonlókat. De mit tehetünk, ha valaki más elveket vall, s gyökeresen különbözik a nézőpontja a miénktől? Megpróbáljuk megérteni, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk őt?

Azt hiszem, ugyanez figyelhető meg a különböző generációk között is. Nap mint nap halljuk, hogy ne tedd ezt vagy azt a dolgot, vigyázz magadra, nézz körül az utcán, vegyél meleg kabátot, s más, ehhez hasonló, már-már idegesítő jó tanácsokat. Abba viszont ritkán gondolunk bele, hogy szüleink, nagyszüleink nem bosszantani akarnak, hanem saját tapasztalataikból kiindulva úgy látják, szükségünk van a figyelmeztetésükre. Mikor a villamosmegállóban állva társainknak panaszkodunk, hogy „Az anyám már megint nem hagy békén, egyfolytában idegesít”, nem gondolunk bele, hogy mindezt nem bosszantásból, hanem féltő szeretetből teszi.

Eltávolodtunk egymástól. Lehet, hogy a világ változik, s már nem értjük egymást, nem olyan életstílust folytatunk, mint elődeink. Meglehet – s számomra sokkal valószínűbb --, hogy nem fordítunk elég időt arra, hogy megismerjük őket. Nem tudjuk – s talán nem is akarjuk – elképzelni, milyenek lehettek szüleink, mikor a felnőttkor küszöbén állva ugyanazokkal a nehézségekkel küszködtek, mint mi. Talán a tanácsaik is más értelmet nyernének. Vagy csak örülnénk, hogy valaki félt minket… Meg kellene becsülni, meg kellene érteni őket. Mert egyszer eljön az idő, amikor már senki sem vigyáz – vigyázhat -- majd ránk.