Nem leszek álszent. Nem teszek úgy, mintha nem használnám én is nap mint nap az internet végtelen lehetőségeket kínáló világát. Azt hiszem, nem is ezzel van a baj.

Hiszen a mindennapi tájékozottság manapság már ugyanolyan természetességgel elérhető a hálózatra való csatlakozással és pár klikkel, mintha a napi sajtó egy példányát vennénk a kezünkbe és ott bóklásznánk a hírek megkapó sokszínűsége és dömpingszerű áradata között. Az egyetlen különbség tényleg csak a virtuális megközelítési mód lenne? Nem veszik-e el az a fajta személyes kapcsolat, ami az újságárus és a vevő között áll fenn? Már persze ha a reggeli kávé elszürcsölése közben vizuális érzékszerveink lekötése végett magunk elé helyezett médiatermék megvásárlásákor a hírlapárus valóban törzsvendégként tekint ránk, és már anélkül nyúl a megfelelő újsághalmaz felé, hogy nekünk ki kellene nyitni a szánkat, hogy a nyomtatott sajtó melyik terméke iránt érdeklődünk. Ekkor tényleg igazi emberi kapcsolat, egyfajta cinkos összeesküvő viszony szövi át ezt a hírek-képek-szövegek által alkotott adok-kapok viszonyt.

Mi marad ebből, ha már a napi pletykákat sem a szomszédból szerezzük be, hanem csak gyorsan "felugrunk" a netre, hogy pillanatok alatt minden információ a kezünkben legyen arról, hogy mi is az éppen aktuális őszi-téli trend, hogyan érdemes sminkelni magunkat, hogy úgy nézzünk ki, mint a világsztárok, és hogy egyáltalán mi is történik az általunk sztároltkisebb-nagyobb hírességekkel. Ha akarunk, még az otthonaikba is bepillanthatunk. Fontos, hogy a technikával is élni kell tudni, és nem visszaélni. Ha elveszik a határ a hétköznapi élet dolgai és a már intimitásnak számító kérdések között, akkor nagy a veszélye annak, hogy ormótlan módon belefolyunk mások talán inkább titkolni vágyott életébe. Vagy éppen egy olyan életbe, amit tulajdonosa minden különösebb megrökönyödés vagy vonakodás, esetleg álszemérem-érzet nélkül közszemlére tesz. Erre alkalmasabb fórumot, mint a barát-és egyéb ismerőskereső oldalak, elképzelni sem lehet. Ahol nemcsak képeket tehetsz fel magadról, szűkebb-tágabb környezetedről, bemutathatod magad és az életedet mások számára, akár olyan formában, hogy minden nap blogolsz, akár úgy, hogy frappáns frázisokat formálsz magadról a bemutatkozó szöveg rubrikájába. Szintén nem lehetek álszent, hiszen az vesse erre a találmányra az első követ, aki nemcsak hogy nem használja, de nem is hallott még róla! Szóval ezek alapján nekem nincs ilyen jogom.

Mert én amellett, hogy hallottam az efféle kapcsolattartási módokról, gyarapítom is az aktív felhasználók csoportját. Nem mondom, hogy függő lennék, és elvonási tüneteket produkálnék, ha nem jutnék pár napig netközelbe, de ha egyszer leülök a számítógép elé mondjuk kiselőadást vagy házidolgozatot írni, azért engedek a csábításnak, és ellenőrzöm, hogy érkezett-e valamelyik barátomtól elektronikus levél a virtuális postaládámba, mi a helyzet barát-barátnő fronton, kinek milyen változás történt az utóbbi időben az életében, és van-e éppen valaki, aki hozzám hasonlóan "on-line"-állapotban van bizonyos csevegőprogramokban. Mindezek persze nem mennek a munka rovására, megmaradnak a szerintem eredetileg is nekik szánt kiegészítő funkció mellett, nem veszik át az életem irányítását, nem kerültem a világháló befolyása alá. De az is igaz, hogy az internet mindent átformáló hatását azért én is érzem a saját mindennapjaimban. Azért, mert a tudományos munkát megkönnyíti, felgyorsítja az anyaggyűjtés folyamatát, hálával áldom az ötletgazdákat.

De akkor kit kell okolnom, ha a felgyorsult életvitel miatti állandó szóösszevonások-és rövidítések miatt fogom a fejem? Ha olyan, eddig nem használt szavak ivódnak bele észrevétlenül és alattomos makacssággal a hétköznapi szókincsünkbe, amiknek hallatán a legtöbb tisztességben megőszült öreg nyelvész a szívtájékát markolva felhördül? Ha már nem beszélgetünk, hanem csetelünk, ha már nem levelet írunk, hanem e-mail-t, ha már nem élőszóban számolunk be barátainknak a minket ért örömről vagy bánatról, hanem blogolunk, ha már a mobiltelefont is félretesszük, mert helyette ott a skype? Talán nem is kell senkit okolni. Talán elég csak magunkba nézni és kicsit odafigyelni a személyes kapcsolatainkra. Talán működik a valós és a virtuális élet egymás mellett anélkül, hogy egyik a másik rovására nőjön nagyra. Talán ha megtaláljuk a kényes egyensúlyt a kettő között, nem tolódik el az életünk olyan irányba, ahol már nem számítanak a hús-vér emberek, csak az a képernyő előtt kuporgó arcnélküli társ, aki hozzánk hasonlóan nem olvas egyebet, csak a netes hírportálokat, pletykarovatokat. Talán...