Úgy gondolom majdnem mindegyikünk találkozott már ezzel a mondattal vagy valami hasonlóval a Kálvin téri aluljáróban. "Van egy perced? Ez az XY szervezet naptára aminek a bevételét a ...3 zokni csak háromszáz! ... Főnök, parfüm? Éhes vagyok, segéljen meg...." - és már zsong is fejem azt se tudom merre meneküljek. Őszintén. Normális ez, hogy menekülök ezek elől a szituációk elől? Miért nincs két percem? Miért nem veszek egy fedél nélkült? Miért nem dobok egy százast? A válasz igen egyszerű, immunissá váltam. Amikor felkerültem kicsiny fővárosunkba, nem győztem kapkodni a fejem, hogy Jézusom, itt emberek fekszenek az utcán!!! És lehet hogy nem is részeg, csak éppen elfelejtette bevenni a gyógyszerét, vagy stroke-ot kapott. Így telt körülbelül 3 hónap és aztán belerázódtam az örökösen rohanok, nincs egy percem se, nem is értek magyarul, külföldi Erasmusos vagyok létformába. Mármint ha éppen az aluljáró környékén vagyok kénytelen átgázolni.
Ha kisgyermekes kéregetőt látok, akkor szomorodom el a legjobban. Legszívesebben odamennék és nem is tudom, ordítanék, toporzékolnék mérgemben, hogy miért a gyereket bünteted azzal, hogy egész nap egy szál pulóverben, gyámoltalan kisállat-pózban kell feküdjön??? Menjen inkább óvodába! Jah, hogy nincs állampolgárságod se, és halkabban, mert ,meghallja a "figyelőembered"? És még töröd a magyartot, mert nemrég jöttél Bukarestből, akarom mondani Budapestről...Sok ilyen sztorit hallottam, hogy az összekéregetett pénz felét, 2/3-át a "főnök(ök) teszik el. Elborzaszt.
Vannak akik zenélnek, gitár, harmonika, ami éppen kezük ügyébe akad, nekik (ha van) dobok. Legalább megpróbálja... Vannak a táblakirakók- valami egészen olvashatatlan szöveggel és egy hatásos képpel- gyógyszerre gyűjtök ( mutatóba, néhány recept). Vannak akik félmórésan, de őszintén odajönnek és elmondják, hogy igen, borra kell, még pontosan 136 hángérien forint. Legalább őszinte.
Amíg a Deák Ferenc téren laktam, volt egy "kedvenc" hajléktalanom. Szinte minden reggel dupla szendvicset készítettem, mert tudtam, úgysem eszik semmit. Volt egy kutyája és ezért fogott meg. Egy állat feltétel nélkül szeret. Nem gondolja azt, hogy jajj én most nem szeretlek, mert te hajléktalan vagy, ő azt szereti akivel van, aki gondját viseli. És én sohasem láttam úgy ezt a párost, hogy a kutyának ne lett volna mit enni, és víz előtte. Talán ezért becsültem ennyire ezt a fickót. Azóta elköltöztem és csak nagyon ritkán járok arra, néha látom őket. A kutyát, és az egyre soványabb fiút ( merthogy maximum 30 lehet), csak megviselte az élet. Sosem volt elég bátorságom interjút készíteni vele...
Deák téri élményem és felfedezésem, a CSILLAGSZÁLLÓ utcalap. Hajléktalan emberek árulják és nem koszosak a lapjai ( mint a Fedélnélkülnek) szép sárga a színe, a grafika és a téma minden hónapban változik.Kortárs magyar költők írnak ebbe a lapba, melynek az az üzenet, hogy kultúrát közvetít. A lap megvásárlásával egyszerre segítünk egy embernek és jutunk igényes olvasnivalóhoz. Már kisebb gyűjteményt halmoztam fel, a hónapok óta tartó vásárlás eredményeképp.
Valami nagyon okos és hatásos konklúziót kellen most levonnom. Az a baj, hogy nem tudok. Amennyi ember, annyi történet. Nagy hatással volt rám az Indexvideó hajléktalanokról szóló sorozata. Végszóképp ezt osztom meg veletek:
http://index.hu/video/2009/12/05/hajlektalan_falu_osszes_resz_egyben/?s=sherwood
