Egy újabb gondterhelt, búskomor nap... - gondolta Tamás, mikor kitekintett az ablakon. Rápillantott a karórájára... A mutatók összjátéka hat órát tett ki.

Ült a váróban, és nézett maga elé. Sosem volt egy ideges ember, de az elmúlt két nap mégis teljesen kikészítette. "Csak ez a bizonytalanság... csak ez ne lenne...." - dünnyögte magában. Kisvártatva egy orvos lépett hozzá, és azt tanácsolta neki, hogy tegyen egy kis sétát, látva, hogy nagyon zaklatott lelkiállapotban van. "Kösz... bezzeg ha maga lenne ilyen helyzetben... Inkább egy kis felvilágosítást adhatna.." - motyogta, miközben felállt az ütött-kopott, fertőtlenítő-szagú kórházi székről.

Fél hétkor kilépett az ajtón és elindult sétálgatni. Persze,  ezt még  jóindulattal sem lehetne igazán sétálgatásnak nevezni, ez inkább egy "erőltetett menet" volt. Ismerős volt a környéken, errefelé jár be dolgozni általában... Kivéve ma... És tegnap... Látta bal oldalon a játszóteret, ugyanúgy, mint mindig, látta a járdán fekvő hajléktalanokat, mint mindig, de egy közülük, aki érdekes módon meglehetősen jól volt öltözve, éppen egy padon ücsörgött, és bámult maga elé... Meg is jegyezte magában Tamás, hogy milyen értelmesnek tűnik... Hogy kerülhet egy ilyen ember az utcára?

Ezen töprengve haladt tovább az utcán mikor megcsapta az a jellegzetes illat, amit kiskorában érzett utoljára. Megtorpant, majd lassan jobbra tekintett. Szeme előtt tárva nyitva volt egy hatalmas faajtó. "Hm..."- mormogta magában, majd előrefordult, készült továbbhaladni, de valami mégis visszahúzta. Az arca elkomorult, szemöldőkét picit összehúzta.. Elbizonytalanodott... "De el fogok késni..." - gondolta, mégis, a szíve nem engedte tovább. Tétován belépett a faajtók által oltalmazott területre.

Tett pár lépést, majd látva a hatalmas, gyönyörű teret, a padok s imakönyvek sokaságát, feltolultak benne az emlékek. "Minden vasárnap itt voltunk..." - tekintett vissza magában némán az élményekkel és szeretettel teli múltjába, majd méltóságteljesen leült az egyik padra. Átlapozta az előtte nyugvó imakönyvet, majd a pulpitus feletti feszületre pillantott.

Egyedül volt, de érezte, hogy mégsincs teljesen egyedül. Végignézett a díszes ablakokon, az utolsónál érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Előrefordult, kezeit összekulcsolta, és lassú, magasztos imába kezdett. "Mi atyánk, ki vagy a mennyekben..." Nem bírta végigmondani. Egyszerre, a fájdalomtól és a dühtől eltorzultan kicsattant belőle az, ami már két napja kínozta: "Miért, Uram, miért hagytad, hogy így legyen? Miért pont Ő, miért pont neki szántad ezt a sorsot? Mit tett Ő olyat, ami bűnös?... Miért?... Miért...

Ezen szavakat kimondva ismét lepergett előtte az utóbbi néhány nap, látta felesége iszonyatos szenvedését; ahogy törékeny teste magatehetetlenül rángott a görcsök miatt; ahogy az orvos komoran közli vele a tényt: súlyos komplikációk léptek fel ...

Elfogyott a levegője, tüdeje a sírógörcs okozta fájdalom kíséretében összeszűkült, ő pedig úgy zokogott, ahogy talán a bölcsőben tette utoljára. "Kegyelmezz, kérlek, Uram.... Bocsáss meg nekünk... Mindenért...."

Szeméből patakzott a könny, a sírás következtében összenyálazta a kabátját, tűzpiros arcában ülő véreres szemei megduzzadtak, az izzadtság elborította a testét.

Valami miatt azonban egyszerre abbahagyta a zokogást. Valami olyasmit érzett, amit maga sem tudott megmagyarázni, de mindenesetre megnyugodott. Felnézett ismét a feszületre, de ekkor hirtelen apró lépések hangját hallotta a bejárat felől. Odakapta a fejét, és egy kisfiú állt az ajtóban, egyedül, és mosolyogva Tamásra tekintett. Tamás nem tudta mire vélni a dolgot, csak bámult a gyermekre, kisírt szemekkel, félig a padra dőlve, azonban Ő végig mosolygott.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. Felvette, és egy férfihang szólt bele: "Gratulálok Juhász Úr! 3 kiló 20 deka... Kisfiú. Ne aggódjon, a feleségét is sikerült megmentenünk... Jöjjön be, amilyen gyorsan csak teheti, a feleségének szüksége van Önre."

A doktor már rég letette a telefont, de Tamás még ugyanúgy ott ült mozdulatlanul, a füléhez emelve a telefont... Szemei kikerekedtek, vonásai kisimultak, és körülbelül három perc elteltével eszmélt csak rá a helyzetre. Annyira össze volt zavarodva a boldogságtól, hogy nem is tudta, mihez kezdjen. Gyorsan felkapta a holmiját, és kisietett az ajtón. Kifelé menet kereste az előbbi gyermeket, de sehol sem találta. "Biztos elvitték már... "- gondolta, és gyorsan visszasietett a kórházba...