Életünk egyik legfontosabb eseménye előtt állunk; végzősök vagyunk, és lassan- ha „ott fent” is úgy akarják,- a kezünkbe kapjuk a diplománkat (tudom, hogy csak oklevél, de így jobban hangzik). Ez egy mérföldkő. Nemcsak diákéveink lezárása, de egy új, ha úgy tetszik; felnőtt élet kezdete.

Bár, eddig is sokan dolgoztunk már, az egyetem mellett is, azért ez mégiscsak egy új szakasz lesz. Jön a „rendes” munkahely, már nem a buli és a szórakozás foglalják el majd az első helyeket, hanem a munka, a hajnali ébresztőórák, a felelősség és a megélhetés lesz a központi téma. No, meg még egy fontos kérdés(ami lehet, sokakat már/még nem érint); az elköltözés otthonról.

Nem tudom, ez a téma kiből-milyen érzéseket vált ki, ezért csak a magam nevében nyilatkozhatok. Van, aki szerencséjére már, de van, aki sajnos még nem teheti meg ezt a lépést. Jó az, persze, ha anyuci kimossa a ruhánkat, nap mint nap csak az asztal mellé kell ülnünk a roskadó asztalhoz, plusz valamilyen csoda folytán mindig rend van körülöttünk, a számláink többsége pedig „csak úgy” kifizetődik. CSAKHOGY bizony megvan ennek az ára, hisz az éremnek is két oldala van. Ez, egy amolyan íratlan szabály;„ameddig én tartalak el, addig én mondom meg mit csinálsz”. Noha, a helyzet nem minden esetben-családban- ilyen drasztikus, de valamilyen formában mégis mindig előjön. És hát ki ne vágyna már arra, hogy senki ne piszkálja, ne mondja meg kivel, mit, mikor és hogyan csináljon. Ne kelljen többé sem az időnkkel elszámolnunk, sem magyarázkodnunk senkinek. Jó lehet azt kimondani, hogy; én már a magam ura vagyok.

Sokan vagyunk így ezzel; siettetnénk már az időt, hogy eljöjjön ez az életszakasz. Mégis biztos vagyok benne, hogy akik már abban vannak, visszasírják azokat az időket, amikor még minden könnyű volt és mindent megoldó anyuci ott állt a hátuk mögött. Nos, mi már a költözés küszöbén állunk, aztán ki tudja, mennyire lesz nehéz azt átlépni…Ha valakinek már van tapasztalata;meséljen!