Semmi köze nincs a címben foglalt fogalomnak holmi ronggyá forgatott, lapjaira és atomjaira esett fizikatankönyvekben fellelhető elnevezéshez, és még a sokak által remegve várt stresszmenedzsment órához sem. Sokkal inkább a mindennapi életünket átható egészségtelen stressz – nem tudományos, sokkal inkább játékos formájú – méréséről van itt szó.

Mindennek pedig az az apropója, hogy a minap egy egészen érdekes tárgy akadt a kezembe. Egy bankkártya kinézetű, barátságos burgundi színben pompázó lapocska volt, ami Stressz-Kártya néven hirdette magányos-magát egy kollégiumi szoba asztalán. Ötletes, gondoltam, nézzük meg közelebbről! Elvégre bármikor jól jöhet egy lelki állapotfelmérés, amihez úgy látom, különösebb bonyodalmak nélkül jutok hozzá, hiszen lelkes lakótársam – nem mellesleg a mérőműszer tulajdonosa – azonmód felajánlott egy kipróbálási lehetőséget. Szerencsére nem kellett csalódnom, a jól kidomborított kereskedelmi célon kívül esetleg még csak a derültség keltése lehetett a kártya tervezőinek a célja. Hogy mindez nyilvánvaló legyen rögtön az első pillantás után, arról a kísérő felirat gondoskodik, ami tudatja az eredménytől gigantikus orvosi diagnózist váró felhasználóval, hogy a stressz-teszt elvégzése nem ér fel semmilyen komolyan vehető egészségügyi kivizsgálással. De mit is kell tennünk, hogy megtudjuk a plasztiklaptól, hogy mennyire vagyunk stresszesek, feszültek, nyugodtak vagy éppen kellemesen ellazultak? Itt kell megjegyeznem, e négy alternatíva árnyalására nincs lehetőség, mert a kártyán lévő színskála fekete, piros, zöld és kék elemei lefedik az előbb említett állapotokat. Apelláta nincs. Nézzük, mit is kell tennünk!

Tehát helyezzük a hüvelykujjunkat a lapocska egyik sarkán található fekete négyzetre, tartsuk ott lehetőleg tíz másodpercig, – vagy amíg az ujjunk begyén ki nem serken a szorítástól a vér – ezek után pedig a négyzet színe megváltozik. Már ha szerencsénk van. Nekem ugyanis hosszú másodpercek matatása után sem volt hajlandó színt váltani a kártya. Nem értettem, mi lehet a baj, hiszen a saját szememmel láttam, hogy a művelet működik, a skála színei egyéni stressz-szintre szabottan megjelennek, akkor mit ronthattam el? Átsuhant az agyamon a gondolat, hogy a puszta érintésemmel taccsra tettem a műszert, és ismerve technikai analfabétizmusomat, nem is tartottam kizártnak ezt az opciót. Szobatársam egyszerűbb módon magyarázta az esetet: a kártya jó és nem hazudik, azaz én vagyok messzemenőkig stresszes. Mivel ezt a választ semmiképpen nem éreztem helyénvalónak, újabb mérést követeltem. Elvégre nehogy már egy darab műanyag mondja meg, mikor vagyok ideges! A második vizsgán is megbuktam nyugodtságból. De ekkor már tényleg kezdtem elveszíteni a hidegvérem. Ez nem lehet igaz, nálam kiegyensúlyozottabb lélek nincs is, miket mutat összevissza ez a kis semmiség, hát mit tud ez a stresszről?! És közben, ahogy fortyogtam, rájöttem, hogy már azért stresszelek, mert holmi stresszmérő azt jelzi, hogy stresszes vagyok. Hát nem abszurd? De az. Főként, hogy hamar rájöttünk a Stressz-Kártya működési elvére: a bőr által kibocsátott hő az, ami a színesedést eredményezi, tehát az én szinte mindig jégcsaphideg végtagjaimmal esélyem sem volt arra, hogy a kiindulási szín koromfeketéjénél jobb eredményt érhessek el.

Egyrészről megnyugtatott ez a felismerés, mert így továbbra is hihetem azt, hogy mégsem élek stresszes életet. Másrészről azonban nem jó belegondolni, hogy milyen könnyen feszültté válhatunk egészen apró dolgok, látszólag lényegtelen események folytán is, amik behálózzák mindennapjainkat. Azt hiszem, a napi rohanás idegtépő tempója, a tömegközlekedés tülekedése, az utca emberkavalkádja helyett ezentúl inkább a pihenésre ellopott percekre, a frissítő séták nyugalmára és a kedves arcok mosolyára fókuszálok. Így talán a legközelebbi mérés már a vágyott, teljesen ellazult-kék állapotomban talál.