Vagy mondhatnám azt is, rövid portré (igazándiból talán nem is az), hiszen így fogok cselekedni. Azonban ő az, aki tökéletesen kihagyhatatlan, s akire kevés szót fordítani szigorú vétek.

Valahol a földszint és első emelet közti lépcsőfordulóban rendre egy hajfonatos mosolyba botlunk. Nem lehet rá nem vigyorogni „Jó napot, tanár úr!”. Az ő polgári neve Lázár Imre.

Ahogy előttem már megjegyezték, ő a polihisztor, a végeérhetetlen körmondatok királya és a Stúdióba koncentrálódott hosszabbítók népségének copfos istensége; elmondása és empíriáink alapján autoriter anarchista, politikailag totálisan korrekt (is lehetne), és te jó ég, mondatom már most meghaladja a háromszáz karakter hosszat, tehát feltételezhetjük, nagy hatással van a diáknépségre.

Esetében feltehetünk egyebet is: valamiféle láthatatlan erőt, ami mindig felfelé irányulóra görgeti szájának keretét. S bár tanítás közben rendszerint szörnyű erővel hasogatja a világból még megmaradt pozitív képünket, előadásai vége felé (itt sosem lehet megállapítani egy abszolút „vég”-et) kibújik a kérdés: „Követhető volt?” – és akkor felderül az arca.

Tanítás. Igen, talán ez a megfelelő szó, arra a performanszra, amit a legelső alkalmak óta prezentál. Mégis, tudta valaki szeptember elején, ki a jó ég az a Makovecz Imre?! Ő pedig teljes természetességgel mesélt róla és az építészetről, és az egész olyan volt, mintha bedobtak volna minket egy nyolcvan fokos ülőfürdőbe. „Nesze nekem, azt se tudom, mit beszél ez az ember, jó, ha egy-két szavát elkapom.” – gondolták a tájékozottabbak!

Talán azok, akik ritkaságszámba menően jelennek meg óráin, még most is ilyen zavaros tekintettel ülnek, hogy mégis miről van szó. Mostanára viszont azok, akik megtisztelik jelenlétükkel, néha rájöhetnek, mi a tematika, a taktika, és hogy ez egy kötetlen „beszélgetés” abban a világban, ahol helyünket kapualjról kapualjra kell megvédenünk.:)