Az első interjúalanyom kiválasztása egyszerű és kézenfekvő volt. Ő nem csak az iskolatársam, hanem barátnőm, s egyben lakótársam is. Jómagam eddig is rengeteget hallottam arról, milyen is az élet a távoli keleten, Japánban. Remélem titeket is annyira elbűvölnek Gergely Zsófia élményei, mint engem, amikor tágra nyílt szemekkel hallgattam az élményeit, amikkel kint gazdagodott.

K. A legelső kérdés, ami megfogalmazódik bennem: Miért pont Japán? Hiszen ez felettébb szokatlan úti cél a diákok körében…

G. Zs.  Eléggé befásultam itthon a gimnáziumi éveim alatt. Elkezdett érni bennem a gondolat, hogy világot akar látni, valami újat tapasztalni, megismerni. Ezen felül a tovább tanulás előtt bennem is, mint minden 18 évesben felmerült a kérdés: mit is akarok kezdeni magammal a jövőben. Így reméltem valahol a világban megtalálom erre is a választ. Hogy miért is Japán? Mert az különbözött a lehetőségek közül a leginkább az itteni, azaz az európai kultúrától. Ezen felül, még itthon megismerkedtem a japán teaművészettel egy bemutatón, ami teljesen elbűvölt. Gondoltam, ha minden ilyen, ami „japán”, akkor biztos vagyok benne, hogy az tetszeni fog. És mondanom sem kell, hogy így is lett…

K. Hogyan jutottál ki?

G.Zs. Repülővel… Nem, a viccet félretéve az AFS középiskolai cserediákprogram segítségével. Sajnos nem ösztöndíj alapú volt a program, de szerencsére igénybe tudtam venni a szociális támogatást, ami kicsit megkönnyítette az amúgy borsos áru kijutásomat.

K. Leszállt a repülő, kiszállsz a gépből… mik voltak a legelső benyomásaid, amikor Japánba értél?

G. Zs. Először azt se tudtam, hol vagyok. Egy teljesen más világ. Mindenhol automaták, a házak és az autók makettszerűek. Minden kicsi és a praktikusságra, a helytakarékosságra törekszik. Az emberek nem igazán tudnak angolul, de a tájékozódásomat a rengeteg tábla segítette. De tényleg! Mindenhol táblák, reklámok és feliratok vannak. Valamint kábelek! Rengeteg kábel! Annyi, hogy szinte eltakarják a napot! Ami szinte a legszembetűnőbb volt, hogy minden tiszta és kulturált volt. Olyan benyomást keltett, mintha tényleg el lenne szigetelve a nyugati világtól.

K. És az emberek viselkedése?

G.Zs.Igen, az nagyon megható volt számomra, főleg az itthoni emberek mentalitása után. Az ottaniak nyugodtak, higgadtak… pontosabban annak látszanak. Senki nem kiabál, nem hangoskodik. Nincsen tolakodás. Az emberek tisztelik egymást, mondván a másik is egy élőlény. Ez leginkább az üdvözlésekből tűnik szemet, hiszen még a családi körön belül is megmaradt néhány formalitás.

K. Egy szokásos kérdés: Hol laktál?

G. Zs. Egy Osakától kb. 30 km-re, Nara prefektúrában található vidéki városkában, laktam egy kedves családnál. Az „apukámnak” (53) és az „anyukámnak” (52) két lánya volt. Az idősebbik „nővérem” (25) nővérképzőbe járt, de már a vőlegényével lakott, így elég ritkán volt otthon. A fiatalabbik (20) egyetemista volt, így ő is keveset volt velünk. Ez főleg azért okozott gondot, mert a családban senki sem beszélt angolul, csupán az anya és az egyetemista nővérem tudott egy keveset, illetve az utóbbi elég jól tudott magyarul, hiszen ő korábban az én gimnáziumomban volt cserediák méghozzá az én osztályomban.

K. Mindenkiben felmerül a kérdés ezek után: akkor mégis hogyan értetted meg magad?

G. Zs. Nagyon más választásom nem volt, így kézzel-lábbal mutogatva. A fogadó anyám angol tudása sokszor félreértésekhez vezetett, és ugye amint már említettem, a nővérem is keveset volt otthon. De ez jól is jött, hiszen rákényszerültem, hogy minél előbb megtanuljak japánul. 

K. És milyen volt ott vidéken?

G. Zs. Káprázatos! Körülölelték a várost a hegyek! A ház mellett szinte egyből ott voltak a rizsföldek, ahol nap, mint nap kint dolgoztak szorgalmasan az emberek. Rengeteg park és liget van a városban, ahol lehet futni, sárkányt eregetni, sétálgatni. Az iskolám kicsit kiesett a városból. Egy majdnem hogy földút vezetett oda a hegyekben. Ez az egész terület ókori történelmi hely, így templomokba, szentélyekbe és imahelyekbe botlik az ember mindenhol. A vidéki várost a tiszta levegő és a csendes környezet jellemezte. Mégis hihetetlenül jó volt a vonatközlekedés, így sokat jártunk be a barátaimmal Osakába hol vásárolgatni, hol beülni valahová.

K. Említetted az iskolát. Miben különbözött az itteni középiskoláktól?

G. Zs.  Hatalmas szigor uralkodik az iskolákban. Mindenkinek kötelező az egyenruha, amihez rengeteg szabály tartozik. Ilyen például, hogy a miniszoknya alá a legnagyobb hidegben sem vehettünk fel harisnyát, csak térdzoknit. Vagy hogy pontosan meg volt határozva hogy december melyik napjától kezdve viselhetünk sapkát, sálat. A télikabát is csak a leghidegebb napokon volt engedélyezve. Nyáron ugyanez a ruha megint csak elviselhetetlen volt. A hegyekben lévő hatalmas pára és a meleg hatására a pamut ruhában ömlött rólunk a víz. Nem is kell mondanom, utáltam. De állami iskola lévén a szigorú szabályairól volt híres.

K. Jól gondolom, hogy megszegted ezeket a szigorú szabályokat?

G. Zs. Igen, volt rá példa. A boltokban lehetett kapni a miniszoknya alá olyan hőtartó cicanadrágokat, amik nem látszottak ki alóla. Ám ez megbukott akkor, amikor az egyik tanárom valamiért mégis észrevette. Még mindig rejtély, miért is nézte a fenekemet…

K. Kaptál valami büntetést?

G.Zs. Nem, csupán levetette velem. Gondolom, ha nem cserediák lettem volna, ablakpucolásra fognak.

K. A szabályokon kívül mi maradt meg a leginkább az ottani diákéletből?

G. Zs. Az iskolában mindig nagyszabású rendezvényeket szerveztek. Ilyen volt például a tanévenként kétszer megrendezésre kerülő sportnap. Kötelező volt a részvétel legalább egy sportágban, de szinte minden diák több versenyszámban is részt vett, csupán mert élvezték. A rendezvény alatt végig a fúvószenekar zenélt, illetve mint a legtöbb rendezvénynél, díszfelvonulást tartottunk az igazgató tiszteletére. Ezen kívül kultúr fesztiválok is voltak, ahol az iskolai zenekarok léphettek fel, illetve az iskolai klubok bemutatóira került sor. A középiskolák után az egyetemeken is folytatódik ez a hatalmas diákélet, sőt még fokozódik is.

K. A fesztiválokról jut eszembe… a keleti kultúrában milyen hagyományos ünnepek szerepelnek a naptárban piros betűvel?

G. Zs. Főleg a természet tiszteletére helyezik a hangsúlyt, így például a Föld Napját, vagy a Tenger Napját ünneplik rendezvényekkel, szünettel. Mivel a keresztény ünnepek nem jellemzőek Japánra, az ezekhez hasonló legnagyobb alkalom az Újév. Ám ezt sem a nyugati kultúrákhoz hasonló tűzijátékokkal és hangoskodással ünneplik. Szerényen betérnek egy templomba imádkozni, és megkongatják a harangot jó szerencsét kívánva maguknak az újévre. Ezek után hatalmas lakoma kezdődik, ami folytatódik még nyolc teljes napon át. Még mindig összefut a nyál a számba, ha az újévi menüre gondolok… Ebben a nyolc napban többnyire szabadságot kapnak az emberek, vagy rövidített munkaidőben dolgoznak.

K. És a már említett teaművészettel mennyire kerültél közelebbi kapcsolatba?

G. Zs. Részt vettem a heti iskolai klubfoglalkozásokon, valamint a fogadó anyukám megtudta, hogy a környékünkön lakik egy ezzel foglalkozó hölgy, aki különórákat adott nekem. Az iskolai tanárom észrevette, mennyire érdekel engem a teaművészet, és hogy valóban komolyan veszem, így egy idő után elvitt különböző rendezvényekre, bemutatókra, illetve a saját baráti körének tartott szertartásokra is meginvitált. Ő maga a Nagy Mester  tanítványa volt, így egyszer az ő házába is bejuthattam. Ez volt az egyike a sok élménynek, amiben részem volt a kint töltött 11 hónap alatt. Úgy érzem hatalmas szerencsém volt a fogadó családommal, hiszen amit csak lehet megmutattak nekem és elvittek a legkáprázatosabb helyekre, rendezvényekre, szertartásokra.

K. És amióta, több, mint egy éve hazajöttél, mennyire tartod a kapcsolatot velük, az ottani „szüleiddel és testvéreiddel”?

G. Zs. Sajnos az időeltolódás miatt a telefon és a skype kizárva, így maradt a levél a kapcsolattartásra. Mivel én is és ők is eléggé elfoglaltak, sajnos negyed-félévente váltunk egy-egy levelet. Viszont például karácsonykor küldtünk egymásnak ajándékot. Az én csomagomban főleg magyar édességek voltak, mint Sport szelet, vagy a Szamba, Tibi és Boci csoki, egy igazi tükrös mézeskalácsszív. Sajnos Túró Rudit nem csomagolhattam, hiszen a hosszú utat nem valószínű, hogy kibírta volna romlatlanul. A tőlük kapott csomagban többek között japán édességek, egy újévi ajtódísz és egy olyan fülhallgató volt, amit még én néztem ki kint, de soha nem maradt pénzem megvenni. Szerencsére megjegyezték és szülinapi-karácsonyi ajándékként megvették nekem.

K. Egy fogós kérdés a végére: Visszamennél?

G. Zs. Igen, de még nem most. Annyira más az az élet, hogy egyelőre fel kell dolgoznom az ott töltött időt. De a későbbiekben igen, Japán az úti cél. Addig még más országok és kultúrák is felfedezésre várnak előttem.

K. Mit mondanál azoknak, akik szintén a messzi Japánba vágynak?

G.Zs. Senki nem menjen oda! Bárki, aki odamegy, nem bír majd elszakadni… :)