Ezt az amúgy hétköznapinak mondható, mégis mélyen elgondolkodtató kérdést szegezték nekem a minap. Holott a kutakodó kérdés feltevője jól ismer engem, és valójában csak mások – az én gyors ismerkedési szokásaimmal szembeni – szkeptikus véleményét tolmácsolta ily módon, az eset megérintett.

Mert létezik-e egy ideális szám arra nézvést, hogy kinek hány barátja lehet? Ellentmondást nem tűrően ki kell-e emelnem társaik közül egyik vagy másik barátomat, felruházva őt „a legjobb barát” címkéjével? Felállítsak talán egy képzeletbeli sorrendet, vagy hagyjam, hogy aztán a szintén csak képzeletbeli jóbarát- megmérettetésen magukat kvalifikáló versenyzők nyakába érmet, fejükre babérkoszorút akasztva léphessenek fel a csupán fiktív dobogóra? Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, igenis van pár barátom. Direkt nem írtam sem számot, sem pedig azt, hogy sok. Egyik sem fejezné ki valójában azt, ami a hirtelen elém vetett kérdés kapcsán felszínre tört bennem. Mert nem mennyiségi kérdésről van itt szó, hanem minőségiről. Be kell valljam, abban igaza van minden engem vádolónak, hogy könnyen kötök új ismeretséget, nem okoz problémát, ha egy korábban sosem látott idegennel pár szót kell váltsak. Nem rettenek meg, ha kedvesen nyitnak felém, nem restellem viszonozni az így kapott kedves szavakat. De hogy ez felületességre vallana, ahogy sokan vélik… Hisz mégsem mondhatom – és nem is mondom –  az ilyen kutyafuttában kötetett kapcsolatokról, hogy mindenáron új barátságok kezdeteit akarnám megalapozni velük. Nem zsákszámra gyűjtök barátokat, csak észrevettem egy alapigazságot: ha mosolyogsz az emberekre, akik rád is mosolyognak, azzal legalább szerzel pár gondtalan pillanatot mindkettőtöknek. Ha még talán szóba is elegyedsz velük, akkor nem zárod ki annak a lehetőségét, hogy megismerhess új embereket, új élethelyzeteket, új gondolatokat.

Hogy miért nincs a szótáramban a barát definíció közelében olyan szócikk, hogy „legjobb”? Egyszerűen azért, mert minden számomra fontos ember más miatt a legjobb. Van, aki abban a legjobb, ha hallgatni kell, van, aki abban, ha egymás szavába vágva akarjuk elmesélni a velünk történteket, és van, akinél senki sem bölcsebb, ha tanácsot kell adni életem gordiuszi csomóinak kibogozásához. Akad olyan rokonlélek, akivel rögtön az első találkozás sorsdöntő, mert a későbbiekben szavak nélkül is megértjük egymást. Akad azonban olyan is, akivel össze kell csiszolódni, egymásra kell hangolódni, és a sok munka árán kialakított harmónia után is sokat és intenzíven kell dolgozni a barátságon, hogy az működőképes legyen. De barát az is, akivel ugyan régen együtt játszottunk, majd együtt koptattuk az iskolapadot, ám valahogy elsodródtunk egymás mellől, külön- külön folytatva az életünket. Kell, hogy magam mellett tudjak olyan barátot, akivel bármikor és bárhol önmagam lehetek, minden örömömmel és bánatommal együtt, kell az, hogy olyan önfeledten – de nem öntudatlanul – beszélgessünk egy pohár bor mellett, hogy még a pénztárcámat is a vendéglátóegységben felejtsem távozáskor, kell olyan barát is, akivel kézen fogva és vihogva barangolunk be múzeumi termeket. Kell az is, hogy kialakuljanak rituálék a szívemnek kedves emberekkel, legyen szó kockás füzetbe írt tinikori titkos levelezésről, közös nyaralásról vagy kéthetente esedékes pizzázásról, bulizásról, beszélgetésről.  

Mindezek után hatványozottan is érvényesnek érzem azoknak az amúgy szülinapomra kapott megható soroknak a tartalmát, melyek szerint „ne reméld, hogy másvalakiben találsz felebarátot, mint abban, aki benned lelte fel barátját.” Emellett pedig eltörpül mindenféle méricskélés.