A mese szót hallván napjainkban mindenkinek egészen más jut eszébe. A tévé meséitől elindulva – szakdolgozati utóhatásként – felmerülhet Propp neve, vagy éppen Babi néni és a magyar népmesei remix, Bárány Attilával. Mesét hallgatni ma már „nem menő”, olvasni pedig talán még annyira sem. Az pedig, hogy egy mesét ne csak hallgassunk, hanem értsünk is, már-már utópisztikusnak tűnik.

 

Pedig egyetemünkön minden pénteken valami ilyesmi zajlik. A Mesesuli néven futó rendezvénysorozat független tőlünk, csupán használja eme szépséges helyszínt. Nem vagyunk meghívottak, és miért is lennénk? De valójában nem is célom, hogy bárkit meghívjak.

Csupán néhány gondolat kerülget, amióta először láttam a Mesesulit. Néhány évtizede még voltak mesélők. Könyv nélkül, ihletetten meséltek, csodás meséket, nem létező dolgokról. És voltak, akik odafigyeltek, érzékelték a mese mögött a valóságot. Akik látták önmagukat a mesékben, a csodát pedig az életükben. Ma azt hisszük, az emberiség felnőtt, babonákra, ostoba hiszékenységre semmi szükség, és különben is, csodák márpedig nincsenek.

De vajon milyen felnőtt az, aki elfelejti, hogy valaha ő is volt gyerek? S itt az ideje elszégyellnem magam, mind önmagam, mind mások nevében. Mert nevettem rajtuk én is. Nevettem a mesélőn, s mindazokon, akik kétségbeesetten vártak tőle választ. Akik odaálltak, és kérték, várták, figyelték, értették a mesét. És azon is, aki mesélt, énekelt, imádkozott.

Azt hittük, felnőttek vagyunk, s ők a gyermeteg babonások. Ők a rettegők, s mi a bátrak. Mert mi vagyunk a modern kor gyermekei, akik a tv mellett nőttek fel. Akik kommunikáció szakosok, és azt hiszik, majd ők megváltoztatják, ad abszurdum megváltják a világot. Mi. Akik nem látunk tovább a sablonoknál. Akik nem látjuk az embereket az arcok mögött.

 

Én nem kértem mesét. Mégis kaptam valamit. Valamit, amit majdnem elveszítettem. Mert milyen sokszor hallhattuk tanárainktól: „Ti vagytok a jövő”. És mennyire büszkék voltunk erre! A jövő nemzedéke. Akik majd másképp látnak dolgokat. Mégis elfelejtünk gondolkozni, elfelejtünk látni. Nekem a Mesesuli kellett ahhoz, hogy meglássam, az egyetem évei alatt sablonossá váltam. Együtt nevetek a „jövő nemzedékével” a múlton. Együtt gúnyolódok velük a hiten, a kétségbeesésen, azon, amit mindannyian teszünk, csak kevésbé nyíltan: az életnek, a boldogságnak, a hitnek a keresésén...