Sokszor eszembe jut, milyen szép dolog is tanárnak lenni. Néha még ma is fel-fellobban bennem egy pillanatra, hogy lehetnék oktató. Tudjátok, azoknak a régi koroknak az oktatója, akit megbecsülnek, elismernek, szeretnek. Akinek a munkája ér valamit.

Aztán körülnézek a nagyvilágban. Kicsit olyan érzés, mintha bilibe lógna a kezem. Szép, persze, szép dolog tanárnak lenni. Szép dolog, ha megvernek az utcán. Ha nem tisztelnek semennyire. Ha a kocsidat a diákok kilopják a parkolóból. Ha apuka megfenyeget, mert lefizetni nem tudott. Ha senkit nem érdekel, hogy miről beszélsz. Ha belefásulsz abba, amiben örömödet is lelhetnéd. Ha a szülő jobban hisz a taknyos svindler kölykének, mint az oktatónak. Ha ráébredsz, hogy amiről te rajongva tudnál órákig mesélni, mindenki mást hidegen hagy. Ha tudod, egy kis szigort tízszeresen kapsz vissza.

Tanítani soha nem volt könnyű feladat. De régen legalább megbecsülték. Tisztelték azokat, akik nem csak tudnak valamit, de képesek azt tovább is adni. A diákok szerették tanáraikat, s a bizalmi viszony kialakulásához sem kellett törvény arról, hogy a tanár nem adhatja tovább a szülőnek, amit vele egy diák bizalmasan megosztott.

Ma azonban – szinte vicc! – törvénybe kell foglalni szépen mindent. A következő napirendi pont a barátság fogalmának egyértelmű meghatározása lesz. Vagy esetleg a tiszteleté – már ha még ilyesmi létezik.

S felmerül a kérdés, ha senki nem lesz tanár, ha senki nem akarja majd a következő generációkat oktatni, mert nem éri meg, akkor mi lesz? Bár – egyesek szerint – a következő generáció hiperintelligens lesz. Gondolom kész enciklopédiaként, kifejlett, beszédre, járásra, munkára alkalmas egyedeket szülünk majd – csak tudnám kihordani ki fogja őket. Előre meghatározzuk szépen: „Doktor Úr, fiút szeretnék, ügyvédet, mert az kell a családi vállalkozáshoz!”.

Igen. Így valóban nem lesz szükség tanárokra. De már ma sincs. A diákok unatkoznak az órákon, azért nem figyelnek oda, mert az oktatóik tanítási tempója lassú! Ezt is valami nagyonamerikai felmérésben volt szerencsém olvasni...

 

Csak egy valamit nem értek. Ha már mi is a „mindentértekhaladjunk” generáció vagyunk, akkor hogy lehet, hogy nem verekszünk az ösztöndíjakért? Talán nekünk még a mindenttudás lehetősége nem adatott meg. Mi még egy előző, silányabb generáció vagyunk, akiknek a nagy csodából egyelőre csak a tisztelet hiánya jutott.

 

Én valahogy mégis mélységes tiszteletet érzek. Azok iránt, akik, mindezt tudván is hajlandóak katedrára állni. Akik olykor – mert ilyen is van – atyai (vagy anyai) szigorral lépnek fel a rájuk bízott diákokkal szemben. Akik megpróbálnak embert faragni belőlünk, bármely körülmények között.

Ha valamiért, hát ezért megéri oktatónak lenni. Megéri látni, hogy – ha nem is mind – de néhány élet a kezed alatt formálódik. Olykor nehéz a kezdet, mert az ember felteszi magának a kérdést: „Milyen tanár legyek?” és nincs aki válaszol. De olyan ez, mint a leendő kismama, aki hónapokig tervezgeti, mit hogyan csinál majd, s mégis, eljön a pont, amikor minderről megfeledkezik.

A pont, ahol a tanár felelősséget vállal, s akarva-akaratlanul szülővé válik.

 

 

Hogy mindezzel mit is akarok mondani? Egyszerű, bár kihalóban lévő emberi törvény, add a másiknak, amit tőle várnál. Mert ha felnézünk azokra, akik tanítani próbálnak, ha legalább kevésnyi tiszteletet adunk nekik, meghálálják. S ha már tanárként nem is, emberként tiszteljük egymást, csak egy icipickét. Utópisztikus kérés. Talán.