A 2006-ban érettségizőknek kijutott a jóból. Nem csak az előző évben debütáló kétszintű érettségit kellett valahogy „túlélniük”, már a felsőoktatásban is új viszonyok fogadták őket. Az úgynevezett Bolognai rendszer könnyen lehet, hogy papíron jól mutat, de a gyakorlatban a szervezetlenség és az átgondolatlanság szinonimájává vált. Hogyan lehetséges, hogy egy külföldön már olajozottan működő rendszert nem tudunk maradéktalanul átmenteni a magyar felsőoktatásba, és mi lesz a rossz oktatáspolitika áldozataival, a diákokkal?
2006-ban érettségiztem, ekkor nyertem felvételt a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karára, Kommunikáció szakra. A gimnáziumomban többféle fakultációt lehetett választani, így az osztálytársaim a legkülönbözőbb felsőoktatási intézményekbe nyertek felvételt. A választásunk helyességéről, az egyetemi életről, a tanulási praktikákról eltérően vélekedünk, de egy dologban mindannyian egyetértünk: az új BA rendszer egy katasztrófa. Bár egyikünk sem tanult a kredites képzésben, nap mint nap látjuk a felettünk járók olajozott tanulmányi ügyintézését, logikus tanrendjét, összeegyeztethető órarendjét és közben azt kérdezzük, nekünk miért nem ez jutott. Rossz időben voltunk, rossz helyen. A mi hibánk? Aligha.
2006-ban elmentem az egyetemi gólyatáborba. A tábor egyik napján a tanári kar is eljött bemutatkozni az alkoholmámorból józanodó bölcsészeknek. A kis tájékoztatón a kar dékánja is beszédet mondott, aki nem ment el szó nélkül az „oktatási rendszerváltás” mellett: az új oktatáspolitika kísérleti nyulainak nevezett minket. Akkor kicsit felháborodtam a szóhasználaton, hiszen lehetett volna minket úttörőnek is nevezni kísérleti nyúl helyett, de néhány hideg sör után már senki sem foglalkozott ezzel. Ma is csak elmosolyodom a dékán úr szóhasználatán, nem meggondolatlan volt, hanem őszinte.
A témát talán ott érdemes elkezdeni, hogy a szocializmus szakembereket és fizikai munkásokat preferáló, az értelmiséget visszaszorító törekvését keresztül húzta a rendszerváltás. Hirtelen mindenki előtt megnyílt az út, a felsőoktatás felé, és az intézmények népszerűsége egyre csak nőtt. Ahol pedig kereslet van, ott nő a kínálat is: a felvi.hu adatai szerint ma hazánkban 77 felsőoktatási intézmény működik. 2008-ban 96986 hallgató jelentkezett az intézményekbe, közülük 81101 diákot fel is vettek. 77 oktatási intézményre elosztva ez körülbelül 1000 embert jelent egyetemenként. A Leuven-i Katolikus egyetemen például szakonként találunk ennyi diákot… A 2008-as felvételi arány Magyarországon 83 % volt, tehát gyakorlatilag 4-ből 5 fiatalból diplomás válhat. Azonban ahogy egy tízmilliós országnak nem lenne szüksége 77 egyetemre, úgy nem lenne szüksége ennyi diplomás fiatalra sem.
Bár sokak szerint a megoldást a fizikai munkából élők béreinek emelése és a kétkezi munka társadalmi elismertetése jelentette volna, a kormány a felsőoktatás megreformálása mellett döntött. Először jött a központi érettségi lebutítása (ugyanis emeltszintű érettségit nagyon kevés helyen követelnek, a középszintű érettségi pedig a felvételi-rendszer megcsúfolása), majd pedig a kredites rendszer átszervezése.
Csak tisztánlátás végett: nem a külföldön – ugyan nem zökkenőmentesen, de nagyobb problémák nélkül – működő BA-MA rendszerrel van feltétlenül a probléma, hanem annak itthon alkalmazott „torzszülött” változatával. Ugyanis Magyarországon az új rendszer úgy indult el, hogy az egyetemek nemhogy nem álltak készen, de még alaposa tájékoztatva sem voltak az átszervezésből adódó változásokról, követelményekről, feladatokról és így nemhogy a 3 + 2, de még az első évre sem voltak teljesen felkészítve és felkészülve.
Bár a kormány egyik célját, a felsőoktatásba jelentkezők számának lecsökkentését elérte (igaz ehhez kellett a később visszavont tandíj törvénytől való félelem is), a felsőoktatásban mindössze 10000 emberrel tanulnak kevesebben, miközben a felvételizők száma 40000 fővel csökkent 2006 óta.
Azt hihetnénk, hogy továbbra is túlképzés folyik, de a dolog ennél bonyolultabb. Jelen pillanatban csak az idén, illetve jövőre kifutó négy vagy ötéves, kredites képzésben résztvevő hallgatókat számíthatjuk képzettnek, míg a BA rendszerben tanulók többsége államilag finanszírozott, vagy költségtérítéses munkanélküli.
Hogy miért? Mert amikor 2006-ban elindult az új, kétszintes képzés, sok helyen nemhogy a master-képzést, de még a következő évi tantervet is sötét homály fedte. Az akkreditációhoz előre leadott papírok több sebből véreztek, miközben az MA képzés szervezése gyerekcipőben járt és sok helyen jelen pillanatban sincs ez másképp.
Amit előre tudtunk, az az volt, hogy a hallgatóknak csak körülbelül 35%-a mehet tovább államilag támogatott mesterképzésre, a többieknek marad a „körülbelül főiskolai diplomával megegyező BA-s diploma”. Időközben kiderült, hogy a BA-s diploma nem is diploma, hanem „BA-s valami” és gyakorlatilag nem ér semmit. A BA alatt a szakok alapozó tárgyakat és összecsapott előmodulokat tartanak, gyakorlatilag a picit ebből, picit abból elv érvényesül, alaposan pedig semmit nem lehet elsajátítani, az majd az MA képzés feladata lesz.
Az BA teljesítése után a diáknak választania kell: Szerencsés esetben indul a szakjának megfelelő MA képzés, ahová megpróbál bekerülni. Ha sikerül, ráér gondolkodni a jövő problémáin még két évet, ha nem, nos akkor baj van. Sőt akkor még nagyobb a gond, hogyha nem is indul a szakának megfelelő master képzés, mert ez is megtörténik.
Bár sokan azzal hitegetik az idén elsőként végző bolognai rendszereseket, hogy a BA-s papír versenyképes, ennek ellenkezője könnyen belátható. Gondoljuk magunkat egy cég helyébe, amelyik frissen végzett egyetemistát keres (sok diák szerint már ez a példa is nevetséges). Vajon kit vennénk fel: az általánosságokat tanuló, 3 évig oktatott BA-s hallgatót, vagy a két (vagy akár egy) teljes értékű szakvégzettséggel rendelkező, 5 (illetve 4) évig tanuló, ugyanabban az évben diplomázó kreditest? A válasz egyértelmű.
Miközben a BA-s hallgatók végeznek, még két kredites generáció fut ki, ellehetetlenítve őket az álláspiacon. És a helyzet nem fog javulni, hiszen mire ez a két évfolyam végez, jönnek a mastert elvégzők, és ez így megy tovább a következő reformig.
Magyarán 35 % továbbtanul, diplomás lesz, a maradék hatvanöt százalék (egyes esetekben még több, mivel például 2009-ben nem indul majd minden BA-hoz mesterképzés) elfecsérelt 3 évet az életéből, önhibáján kívül „elpazarolta” az állam, vagy költségtérítés esetén a saját pénzét, és gyakorlatilag 21-22 évesen diploma, állás és szakma nélkül lép ki a nagybetűs életbe.
Hogy mit tud ilyenkor kezdeni? Vagy elmegy szakmát tanulni, melyet három évvel korábban is megtehetett volna, vagy betanított munkásként próbálja magát eltartani, legrosszabb esetben pedig munkanélküliként szüleire, rokonaira és legfőképpen az államra támaszkodva napról-napra él, újabb állami pénzeket (munkanélküli segély, a körülmények miatt leromlott egészségi állapotból következő TB támogatások, stb) emészt fel. Ez többet árt az országnak, mint amennyit az új felsőoktatási rendszer használ, hiszen egy egész generációt lehetetlenít el.
Magyarországon úgy indult meg egy egyébként lehet, hogy hasznos és logikus reform, hogy a tervezés, a megvalósítás és a gyakorlati alkalmazás egymással párhuzamosan fut. Mi, aki elsőként lettünk részesei az új felsőoktatási rendszernek valójában együtt építettük fel ezt az egészet a minisztériummal, az intézményekkel, a karokkal és a tanárokkal, mégis úgy néz ki, hogy nekünk lesz a legkevesebb esélyünk a továbbtanulásra és így az elhelyezkedésre. Mi lettünk a korszak kísérleti nyulai, pedig nem mi választottuk magunknak ezt a szerepet. Ha már ez jutott nekünk, megpróbálunk alkalmazkodni és küzdeni, esetleg beletörődni, de mint a lassan lezáruló kísérlet résztvevői, arra kérünk minden érintettet, - politikust, egyetemi vezetőt, oktatót és diákot – hogy ne legyen hiábavaló, ennek a generációnak az áldozathozatala.
