Nagyszüleinktől, idősebb generációk tagjaitól gyakran hallani a „bezzeg az én időmben…” illetve az „ezek a mai fiatalok…” reménytelenül csengő kifejezéseit. Szertelenek, nagyképűek, tiszteletlenek, lezserek, hedonisták ezek a mai fiatalok. Csak a pillanatnak élnek, nem törődnek a holnappal. Nem törődnek a következményekkel. Értelmetlen dolgokra szórják a pénzt. Tanulás helyett buliról bulira járnak. Már tizenévesen berúgnak, az utcán hangoskodnak, rongálnak, cigiznek, füveznek, állandó látogatói a detoxikálóknak, és így tovább… De szerencsére ez csak egy rétege a fiatalabb generációnak. A hangosabb és feltűnőbb rétege. Az idősebbek pedig tátott szájjal bámulnak, és a fejüket csóválva mondják, hogy ők ezt nem értik. Hiszen az ő idejükben elképzelni sem lehetett ilyesmit, mert „más világ volt akkor…”. És valóban: más volt a történelmi háttér, mások voltak a társadalmi elvárások, a körülmények, a családtípusok, a technikai fejlettség, az iskolarendszer, a nevelési norma, ésatöbbi. Más értékrendek voltak meghatározóak. Azonban ez az átalakulás sem zajlott le egyik pillanatról a másikra, hanem hosszú-hosszú folyamaton ment keresztül. Talán ezzel magyarázható, hogy a középkorúak némileg elfogadóbbnak tűnnek, hiszen már ők is részei voltak az átalakulási folyamatoknak. Van azonban egy másik szempont, ami szintén meghatározó a generációk közötti jó kommunikációs viszonyok kialakulásánál. Ez pedig a személyiség. A személyiségből fakadóan pedig más és más életvitelek, életszemléletek következnek. A hasonló gondolkodású és életstílusú emberek akármilyen nagy korkülönbség ellenére is jól megértik egymást. Ugyanakkor számtalan példát lehetne felhozni arra vonatkozóan, hogy a néhány év korkülönbséggel rendelkező, vagy akár a megegyező életkorú emberek mennyire ellentétesen látják a világot, és alakítják különbözően mindennapjaikat. Úgy vélem tehát, hogy a kommunikáció sikere nem kor függvénye.