A rendszerváltozás óta húsz év telt el. Sokminden megváltozott, az emberek maradtak. A felnövekvő generáció új világba lépett. Persze generációk között mindigis megvolt, örökké meglesz az a váltás, ami elkerülhetetlen. Talán mi látjuk most másképp, mert benne élünk. Vagy ezúttal tényleg nagyobb a szakadék anya és lánya között.
Az elmúlt húsz évben felnövekvő világ gyermekeként látom, amit körülöttem mindenki más. Lehet, hogy pont úgy, mint mindenki más. Új értékrend, új életforma. „Táguló világ.” A mai fiatalok türelmetlenek, tiszteletlenek, nem éppen udvariasak, nem használják ki a lehetőségeiket, elherdálják értékeiket. Na persze, hiszen szüleink, de főként nagyszüleink csak a lehetőségeket látják. Hogy mennyi mindent megtehetnénk, amit ők sohase tehettek. Hogy ezúttal már nem csak duma, tényleg „miénk a világ”. Mindenünk megvan, mégis másnap már újabb, szebb, jobb, gyorsabb kell. Hogy másképp éljünk meg kapcsolatainkat, hogy a barátság, szeretet, bizalom intézménye átalakult, meglehet értéktelenné vált.
Nem látják a lehetőségekkel járó feszültséget. A kötelező választás frusztráló, nehéz levegőjét. A szebb, jobb, gyorsabb hasznosságát. A terhet, hogy miénk a világ, s azt sokszor Atlaszként cipeljük a hátukon. A fáradt beletörődést, amikor a villamoson átadjuk a helyet. A rohanást, amibe nem fér bele emberi kapcsolatok kialakítása. És végül, ha lehetőségeinkkel élve, és diplomával a kezünkben– véletlenül – munkahelyet is találunk, egyből észreveszik, hogy mindent máshogy, talán jobban, szerintük rosszabbul tudunk.
De hogy is van ez visszafelé? Hiszen sokszor mi sem látunk tovább az orrunknál. A villamoson lökdösődő néninél, az utcán káromkodó öregembernél. Nem látunk álarcuk mögé, nem érdekelnek értékeik, vagy el sem hisszük, hogy vannak.
És a tanmeséknek is nevezhető visszaemlékezésekből is olykor csak annyit hallunk ki: „Bezzeg az én időmben!”
Aztán arrébb lépünk.
