Vannak események, amelyek egyszeriek és megismételhetetlenek az ember életében. Igaz ugyan, hogy eléggé közhelyesnek tetszhet az olvasó számára ez az állítás, de jelentős igazságnak számít. 

Az én esetemben pedig, többek között e nyitó mondat tartalma vett rá arra, hogy részt vegyek az ünnepségen. A másik ok, amiért képes voltam ( tőlem teljesen szokatlan módon) reggel, azaz, hangsúlyozom HAJNALI fél 9kor felkelni szombat számomra szent napján, az az volt, hogy egy igen kedves barátnőm is ekkor vehette át nemrég szerzett diplomáját. Maga a ceremónia körülbelül egy órán át tartott, s ez idő alatt számos gondolat cikázott a fejemben, köztük az, hogy mért kell bezsúfolni több száz embert a templomba úgy, hogy a szervezők sehova se raktak ki kiírást, hogy mondjuk x padsorba csak a volt nebulók ülhetnek, máshová pedig a lelkes családtagok és hozzátartozók. Miután ez eszembe jutott, majdhogynem hálát adtam a magasságosnak, hogy nincs tömegiszonyom, mert akkor már a bejáratnál a rosszullét kerülgetett volna. Miután Odüsszeusz-i leleményességgel sikerült helyet találnunk magunknak, egyből elkezdődött a diplomaosztó. Nem áll szándékomban kivesézni az esemény minden egyes momentumát, így hát legyen elég annyi, hogy inkább az álommanó hangjára lettem figyelmes a konferáló hölgyé helyett. Ehhez hozzájárult Kodácsy lelkész Úr csaknem 20 perces ajtós monológja, melyben újra meg újra körbejárta az ajtónyitás problémakörét szó szerinti, és átvitt értelemben is, illetve a mintegy 300 végzős diák nevének felolvasása a diploma átadásakor. Már majdnem elbóbiskolam, amikor egy, az ünnepséget lezárni hivatott, véleményem szerint igen értékes Márai-idézet hangzott el, amelynek mondanivalója az volt, hogy mindenki számára van egy kijelölt út és vele együtt egy cél, amelyet szem előtt kell tartania és arra törekednie, hogy rátérjen erre az útra. Hiszem, hogy ezért az üzenetért mindenképp érdemes volt felkelni.