A Fleet Foxes azon zenekarok közé tartozik, akiket a szaksajtó általában igen magas pontszámmal és elég jó véleménnyel értékelt. A legtöbb helyen belefért az év végi listákra, ahol általában előkelő helyen szerepelt. Mikor kezdetben felfigyeltem rájuk, még nem is volt olyan hangos a sikerük, de miután teltek a hónapok, egyre több kritikát és dicséretet olvashattam róluk, a SUBPOP így elég remek évet könyvelhetett el magának, mert a kiadóként a No Age-től, az Iron And Wine-on át, a Flight Of The Conchords-ig igazán kiváló lemezeket adtak ki, nagyon jó előadók tolmácsolásában: ám a csúcsot mégis rókáék jelentik. Ez az öt Seattle városbeli srác tavaly adta ki debütalbumát, ami már most nagy sikereket könyvelhet el magának. Zenéjük leginkább a folk és a pop (jó, kicsit indie is) kettős határán egyensúlyozik; hát lássuk, mennyire áll meg a saját lábán.

A legnagyszerűbb az, hogy a lemez egésze lüktet, él, lélegzik. Ez a banda egyszerre mesél és fest egy jókora képet, egy igazán hatalmas, négyszögletű kerek erdőben. Lelki szemeim előtt megjelennek a srácok pár hangszerrel a kezükben, amik néha elég szokatlanok is a hagyományos amerikai folk műfajhoz (pl. mandolin, hárfa). Leülnek körbe, egy kis patak mellé, ahol az apró állatkák iszogatnak szomjukra. Majd pedig belecsapnak a reggeltől (Sun It Rises) az éjszakáig tartó (Oliver James) örömzenélésbe, amit Robert Pecknold és csapata tart életben. A frontembert a többiek is segítik, és tényleg van valami felemelő abban, ha együtt, önfeledten énekelnek együtt a haverok. Itt idéződik meg igazából az ’50-es, ’60-as évek hangulata, illetve a délies könnyedség, lazaság, amivel nagyon egyszerűen tudják mondanivalóikat megosztani a másikkal, velünk. Pont ezért olyan természetes (naturális, ahogy mondani illik) ez az egész, nincsenek erőltetett momentumok, üresjáratok, amik kedvünket szegnék, ebben a kicsit varázslatos utazásban, ahol nagyszakállú, szűkfarmeros remeték zenélnek kedvükre.

Eddig csak szétdicsértem, de zárásként meg kell jegyeznem egy negatívumot. Számomra nem az, mert én élveztem, ámbár másnak idegesítő lehet Pecknold sokszor magas, éles hangja. Persze nem kell megijedni, a helyzet nem a legrosszabb; nincs hangulatromboló hatása. Ajánlom a korongot annak, aki esténként inkább pihenni szeretne, mintsem bulizni, aki a hideg téli estéken kakaót kortyolgat a kandalló mellett, aki nyáron inkább ott csücsül a ventilátor hűvös fuvallatában és alapzajában, aki pornó helyett természetfilmet néz, illetve legfőképp azoknak, akik a természet harmóniáját egy kis fenyőillatú légfrissítő mellett kívánják élvezni. Fúj.