Edmondnak
(akivel talán találkozunk egy sosem volt utca árnyéktalan sarkán)
Jó pár évvel ezelőtt, szellemi érésem hajnalán kezembe került egy amerikai író (már nem tudom, hogyan hívták, talán Brown, Green, de semmiképp sem Yellow) könyve. Közbevetőleg szólok szellemem felélesztéséről; szellemem, mint Boris Karloff Frankestein szörnyeként, James Whale legendás filmjeiben, kezdetben meglehetősen darabosan és gyámoltalanul mozgott. Két korai élményem: az első Rejtő Jenő meg a híres matróz hátában felejtett kés, ami ponyva ide, paródia oda, rendkívül eredeti. (Ki tudja milyen fordulatot hozott volna Rejtő pályáján, ha túléli az Ukrajnai munkatábort?) A másik korai agyömlésem Vörösmarty Csongor és Tündéje, amit gátlástalanul imádtam. Visszatérve arra a bizonyos könyvre, amit egy bizonytalan nevű amerikai írt: a történet egy földönkívüli invázióról tudósított, azt hiszem paródiának volt szánva az egész, nem is emlékszem sokra, egy részlet azonban szöget ütött. Egy elmélet volt, miszerint az egész világ és benne minden élő csak az én elmém szüleménye, projekció (a lapokon persze nem az én elmémről volt szó, hanem a könyv szereplőjének agyáról, bár mindannyian egy könyv szereplői vagyunk, lehet, hogy mégis az én elmémről szólt). A gondolat – úgy rémlik – már egészen korán 6-7 évesen felötlött bennem, ezúttal azonban alapjaiban megrázott. Kiüresedett kirakatok, aszfalt labirintusok, aztán fehér, betöltetlen terek, végül a teljes alaknélküliség. Idő után elviselhetetlen volt ez az abszolút egyedüllét, kozmikussá duzzadt magány, nincs is rá igazán találó szó (ahogy semmire nincs, bizalmatlan vagyok a szavakkal, az elbeszélés nehézsége, ugye). Más valami is befészkelte magát a fejembe: az emberben szerintem egészen ősi: vannak pillanatok, amikor minden rajtunk kívül állót megsemmisítenénk (ajánlott néznivaló: Zabriskie Point, kiváltképp utolsó képek), valljuk meg: mindenben és mindenkiben van irritáló, kellemetlen és mindenkinek vágya levetni az álarcát, korlátok nélkül lenni, teljesen kritikátlanul, reflexió nélkül létezni. Az az igazi, a szabadság kéjes mámora, amibe aztán belefulladunk. Ijesztőnek tűnt, kezdett uralni a félsz.
Mégis megtettem: megsemmisítettem mindent, apránként, sorjában, mindent. Az indulatra alapoztam, nem kellett már a Nap sem, elég lesz a Hold, aztán már a Hold sem kellett, nem kellenek árnyalatok, színek, legyen minden massza, nem kellenek részek. Dolgom végeztével unalom és végzetes csüggedtség vett rajtam erőt. A visszhangtalanságban haldokoltam. Nem volt mit tenni: tereket alkottam. Aztán jött a neheze: kitaláltam magamnak egy társat, az Írót. Ő majd megírja az egészet, ahogy én nem tudom. Megírja pontosan, én elbeszélem neki, és ha azt mondom vége, akkor vége lesz.
Diktálom: ha megnevezlek, vagy. Ha úgy tartja kedvem, akkor csak voltál. Írd: voltam.
