Minél közelebb kerültünk a választás napjához, annál inkább eluralkodott rajtam a határozatlanság.
Nehezen tudtam eldönteni, hogy mely’ pártra tegyem le a voksom. Laikus lévén gondot okozott számomra a parlamenti események, politikai stiklik, offshore ügy(/z?)letek közti kiigazodás, nem beszélve a BKV és Demszky botrányáról, vagy éppen a média által gerjesztett Magyar Gárda-rémületről.  (Ezek az esetek pedig csak kisebb cseppnek számítanak a magyar politika feneketlen és fertelmes  tengerében.)
Hiszen, ki tudja, hogy mi az igaz és mi a hamis? Hogy hogyan áll a jelenlegi költségvetés?
Vajon Orbánék tényleg jelentősen kevesebbet kaszálnak, mint az előttük kormányon lévő vörös szegfűs Gordonkáék?
A Jobbik meg valóban egy olyan, félkatonai, antiszemita és cigánygyűlölő párt, amit nem lehet komolyan venni?
Ezeken tűnődtem még vasárnap is  a szavazófülke csöppet sem szelíd magányában, majd egy nagy sóhaj kíséretében, három x bejelölésével „megcselekedtem, amit megkövetelt a haza”.
Annyit azért elárulhatok, hogy a két jobb oldali párt között vacilláltam mindvégig.
Ám a végső döntés nem hozott nyugalmat háborgó lelkemnek…
Az urna mellett állva még egy kérdés zaklatott fel: Feltámad-e még főnixként hamvaiból Budapest?