Mintha újságpapírba tekert fülzsírt szívnék,
a kávé meg poshadt tök, mindenhol ugyanaz a szag,
az íz, az anyatej is ilyen volt? még nem emlékszem,
mivel szívtuk magunkba ezt a korszagot? de jól
át lettünk itatva vele szó mi szó, csak a hebehurgyább,
meg az ösztökéltebbje akik tova, meg folytatni, még hogy
itt nem lehet pesszimistának lenni, talán nem, személyes pesszimizmusaink
összeálltak valami kollektív tespedtséggé, hogy ez a kor ( akár a többi )
végső.
A megismerés reménytelensége fel(el)oszlott ebben a buzgóságban vagy  
nemtörődömségben, s lett reménnyé vagy érdektelen hahotázássá.
Már nincsenek itt zárt ajtók, ha vannak is, fel nem ismert, elhallgatott
tabuk, hova zár, meg kulcs? jutni se, rászorulni sem fordul a zember.
Gyomélet lett a mienk, ez jutott, díszelegni a semmilyen korok közt, mint a legleg(ilyen-olyan).
Minek fordulni, minek itt pontokat keresni, kiindulásit vagy véget,
a nemtökmindegy elsüthetősége exponenciálisan nő, de az egyszerűség még
nem lett relatív, s taszító bármi mi..., hát, de csak leleddzünk, megtehetős
emberek, varjú-varangy szinonimák, lehetetlen (,ami lehetséges), bármi, bármibármi,
bármi.
A szenvedéstörténet véget ért, akiknek még tart, mérési hibák,
előbb-utóbb túlleszünk rajtuk, s egy hétköznapi beszélgetés valahogy így fog zajlani:
    -mindegy!
    -mindegy!
    -mindegy?
    -mindegy, mindegy mindegy, mindegy………………
    -……………….
    -………..
    -……
    -..
    -.
    -
Ajj, de édes lesz.